– Nagyon fáj, ami a Csiky Gergely Színházban történt?

– Maga szerint? Huszonhét évig dolgoztam Kaposváron. Pár évvel ezelőtt még 45-50 színésze volt a társulatnak, ma már csak 24, ez is jelent valamit. Az elmúlt évek interregnuma nem tett jót a társulatnak, nincs túl jó passzban.

– Kiírták júniusban a pályázatot a kaposvári igazgatói posztra, megpályázza?

– Nem tudok pályázni, mert nincs hozzá diplomám. De ha volna, most akkor sem pályáznék. Az utolsó próbaidőszakban, A falu rosszában eléggé összerúgtam a port a társulattal.

– De miért?

– Nem álltak ki a kirúgott tagokért. Ez nem tetszett, és szóvá is tettem.

– Miért, ön mit tett a kirúgott művészekért?

– Még Schwajda halála előtt beszéltem erről a polgármesterrel, Szita Károllyal. Kértem, a megbeszélésen legyen ott az igazgató is. Nem volt ott, később viszont azt mondta: feljelentettem. Schwajda halála után is hívott Szita, és beszéltem a megbízott ügyvezetővel, Kamarell Mártával: állítsuk meg az elmúlt időszak intézkedési hullámait. Mint például a tizenegy hónapos szerződéseket, amelyet azért kötöttek a művészekkel, mert nyáron úgysem dolgoznak. A legenyhébb kifejezés erre, hogy csúsztatás. A színészek tíz hónapot végigdolgoznak, nem napi nyolc órában, hanem éjjel-nappal... Elég cinikus felvetés, hogy takarékoskodjanak a tizenegy hónapban. A szakmai nyugdíjasok munkaszerződése is megszűnt, ki vannak rúgva. Azt sem tudják, vendégként játszhatnak-e valamit. Ez az egész – hála istennek –most megváltozott, a színészek megkapják a fizetésüket egész évre, illetve kikerült majdnem az egész évad szereposztása. Most már legalább tudják, mire számíthatnak.

– Az ön szerződését sem hosszabbították meg. Mi volt az indok?

– Annyit mondott a telefonba Schwajda: bolondok lennénk az államnak fizetni, Jani, kárpótollak majd darabszerződéssel. De erre már nem kerülhetett sor.

– Milyen volt a viszonyuk?

– A legjobb szó: távolságtartó. Szita szerint nagyon szeretett, de nem láttam ennek a jelét. Én viszont nem szerettem, amit csinált. Az utolsó beszélgetésünkkor azt vetettem fel, muszáj-e legitimizálnom a rendezésemmel azt, ami a színészekkel történt ebben a színházban. Akarok-e itt ilyen feltételekkel dolgozni? Erre ő azt mondta: beszélgessünk erről egy hét múlva. Ez már nem jött össze.

– És ha az új igazgató szerződteti, visszamegy?

– Ha visszamennék, azt jelentené, egyetértek azzal, ami itt történik. Marginalizálódott, elfáradt ez a történet. Máshol is jó dolgozni. Az biztos, ha rendezek Kaposváron, ott lesz a nevem után, hogy m. v., meghívott vendég. Mert hazudni nem szabad. De nem tehetem meg, hogy teljesen hátat fordítsak a városnak, mert a társulatban játszik a párom, és itt is vannak gyerekek.

– Azért nem kell otthon ülnie. Hallom, rengeteg helyről hívták. Még azt is pletykálják, hogy Alföldi Róbert a Nemzetibe is szerződtette volna.

– Sok meghívásom van, az biztos. Ötöt rendezek a következő évadban: Pécsen, Sepsiszentgyörgyön, Kaposváron, a Nemzetiben és Szombathelyen. Leszerződni valahogy nem akartam sehova. Az kötelesség, hogy az ember figyelemmel kísérje a színház többi produkcióját is. És most tudom „nem vállalni”.

– Újra meg akarta rendezni a Csárdáskirálynőt, méghozzá a Nemzetiben, de az Operettszínház igazgatója nem adta a jogokat. Mit lát ebben a darabban, ami egy bő évtized távlatában újra érdekelné?

– Arra voltam kíváncsi, mennyivel tudok többet. A mostani szerintem sötétebb lenne, részegesebb, erotikusabb, vadabb. De mindegy is, Budapestre nem kaptuk meg a jogokat. Mikor mi játszottuk Kaposváron, még élt Kálmán Imre özvegye, most meg egy ügynökség kezeli a jogokat.

– Új darabot írnak a testvérével, Mohácsi Istvánnal a Nemzetinek. Címet még nem hirdettek.

– A lovasberényi János vitéz történetéről írunk. Ismeri?

– Nem mondanám.

– 1946-ban Lovasberényben egy műkedvelő társaság előadta Kacsóh Pongrác daljátékát, a János vitézt. Az ott állomásozó szovjet csapatokat meghívták az előadásra, és a katonák rávetették magukat a menyecskékre. Természetesen verekedés tört ki, kiverték az oroszokat. Akkor a szovjet katonai bíróság szovjetellenes összeesküvőknek kiáltotta ki a színjátszókat, és kiküldték őket a Gulágra. Mi megpróbáljuk a darabot összepárosítani a János vitézzel. Új zenét ír hozzá Kovács Márton.

– Akkor az van a bögyében leginkább, hogy a politika beleszól a színházba?

– Nem csak az a baj, hogy a politika beleszól, rossz az önkormányzati törvény. Az önkormányzat kezében van például az igazgatóválasztás. Pedig a helyi közgyűlés a támogatásnak csak az egyik részét adja, a nagyobbat az állam meg a saját bevételek. Kétharmados törvény kellene ennek a megváltoztatásához. Itt van a kultúrtörténeti pillanat, lássuk, kedvez-e a Fidesz kétharmados többsége a színházaknak. De nem csak a politikát kell hibáztatni azért, ami itt a színházakban történik. Ha szakmányban gyártjuk a szart a színpadon, akkor mit akarunk? Igen, a szórakoztatás, a zenés mindig vonzerő. Például Román Sándor megrendezte Kaposváron a West Side Storyt. Se nem rossz, se nem jó az előadás, hanem semmilyen, ez a problémám. Bernstein zenéjét nehéz rosszul játszani, ettől össze lehet keverni a minőséggel. A közönség meg szeretgette. És ami a következő évadban várható a Csiky Gergely Színházban, az egyszerűen szomorú. Állítólag Gyuri végakarata szerint megy majd a szezon. La Mancha lovagja – ez az egyik, amelyről biztosan tudom, hogy szóba sem került –, Huszka-operett és öt vígjáték. Hihetetlen. Schwajda ahhoz elég jó szakember volt, hogy ne ilyet tervezzen.

Mohácsi János nem pályázik a kaposvári igazgatói székre