Hiába próbálna pikírtkedni az ember, és átlátni a bizniszszitán, egyáltalán nem rossz a lemez. Arra például tökéletesen alkalmas, hogy a Renée Fleming iránt érzett nagyrabecsülésre újabb szárnyakat szerkesszen. A legidegesítőbb hiba ugyanis játszi könnyedséggel lett félretolva, Flemingnek eszében sincs dallamosabb nótákat választani, és nekimenni a kis vackoknak a nagy operai hangjával, hadd szóljon. A dalokban magukban alig van énekelnivaló, Leonard Cohen Hallelujah! című számát leszámítva idénydalok, a The Band of Horses vagy Duffy slágerei. Még csak nem is slágerek, inkább rétegdalok. Nyilván nem is Fleming állította össze a műsort, a Traviata és a Thais között gyereknevelés és koncertek félútján aligha lehetett sok ideje a The Mars Volta együttest hallgatni. Ő csak bement a stúdióba, és fölénekelte a magáét.

De ha már megtette, ezen a színvonalon tette. Vagyis nem állt neki szétordítani az üvegfalú kutricát, nem eresztette rá az igazán erősítés nélkül szóló, zenekarokon átcsengő, nagy termeket betöltő hangját a vézna kis dalocskákra, hanem mindent lent tartott. A feszültséget, az izgalmat, a hangerőt és a magasságot is. Fleming a valós hangszíne alatt énekel, egyetlen magasságot sem fúj meg, nem teljes testtel énekel, csak torokból, ahogy a popénekesek. Ettől az egész lemezen erős a visszafogottság, az el nem szabadult erő érzete, itt egy ezer lóerős, Formula–1 járgánnyal gurulunk a csúcsforgalomban. És az autórádióból Renée Fleming szól.

Erődemonstrációnak is jó, tudatosítani a közönségben, hogy mi a különbség a valódi éneklés és a mikrofonba dünnyögés között, hogy a kettő között csak az egyik irányban létezhet átjárás, Fresh Andi (vagy Viki) nehezen állná meg a helyét a Toscában. Azt sem árt elismételni, hogy Kiri te Kanawa finom visszavonulásával Renée Fleming lett a világban a szoprán, az az énekesnő, akit nem csak az operabolondoknak illik ismerni. Magamon meg azt veszem észre, hogy először hallom ezeket a dalokat úgy, hogy legalább egy kicsit oda tudok figyelni rájuk. Hogy érzékelem a szövegeket is, hogy mintha lett volna ok a megírásukra, valamit mondani akarnak valakinek, és most, Renée Fleming miatt ez a valaki akármelyikünk is lehet.