Nem a műveiben ölelő, ölelhető Tolnait idézném meg, hanem azt, aki mint határok fölötti lelkünk lebeg a határaink fölött. A mézeskalácsos üzlet történetét, a kékérzékenységet, az „apróságokból” világra szóló mítoszteremtőt, az anyát és az apát, Palicsot, a homokvárat, a bátyát, és a többit most hagynám. Amihez hozzányúlt, abból teremtés lett, tanulni tőle – merítkezés. Minden műve lassú olvasmány, visszamegyek, és megint vissza. Életmű-legendárium. Mindegy, hogy volt, hozzányúlt, most már így van.

Helyszínei filmbéli tájak, minden alakja filmünkből való. Honnan ez a Gionista Tolnaizmus? Csáthból, Kosztolányiból? Tolnaiból biztosan.

Az erotikus illatú radírgumi mítosza, a könyvtolvaj, akiből könyvtáros lesz mítosza, a művelt kurvától kapott modern költői antológia mítosza, az üvegszemű mozigépész mítosza, a templomban hátrakötött kezű Krisztus mítosza –bennünk történik.

Megkértem néhány földijét, mondják el, mi köt, mi köti őket.

Tőzsér (Árpád, Pozsony): Az író feladata: a megértés és a dilettare révén részt venni a természet végtelen termékenységében. S ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy hihetnénk. Ma is nagyon kevés olyan alkotó van a magyar irodalomban, akik ebből a megértésből és gyönyörködésből csinálnak irodalmat. Ilyen megértő „dilettáns” néhány mai „peremírónk”, az erdélyi Kovács András Ferenc vagy a délvidéki-palicsi Tolnai Ottó. – S ilyennek szeretném tudni (kitalálni?) magamat én is.

Kőrösi (Zoltán, Budapest): Egy szabadkai éjszakán láttam táncolni Ottót. Farmernadrág és farmering volt rajta, elképesztő gyorsasággal mozgott, közben mosolygott, táncolt és folyton mosolygott. Ezt látom azóta is, ha Tolnai verseit olvasom. Táncol és mosolyog, még akkor is, ha a palicsi vértóról ír, akkor is, ha az iszapba fúródott bombákról beszél, akkor is, ha mások úgy hallják, mintha sírna.

Lábass Endre, budapesti Vergilius: Legkedvesebb írómat fiatalkoromtól ismerem. A Radnóti Színpadon lelkesen –ellenállhatatlanul – túldumált. Úgy ültem a színpadi konyhaszéken, mintha dísznek tettek volna oda. Ismerem neurózisomat, Ottó rekordja mégis meglepett. Tizenhat évig be voltam zárva, nem mehettem gyerekekhez, hozzám se jöhettek, sokat voltam magányos, rengeteg éven át. Ha megnyugszom egy társaságban, ha meggyőződöm róla, hogy nem kell félnem, hogy szeretnek, annyira felszabadulok, hogy tűrhetetlen meseáradattal jövök elő. Ezért volt meglepő, hogy Ottó lebeszélt a színpadról. Két emberrel találkoztam, akik erre képesek voltak, Tandori és Ottó. Arra gondolok, azért tudták ezt megtenni, mert még nálam is többet voltak magányosak. Odajött hozzám, megölelt, bocsánatot kért, hogy agyonbeszélt. Azóta sokórányi meseáradatot kellett végighallgatnia.

Füzi (László, Kecskemét): A radikalizmust jelentette. Ilia tanár úr oldalán néha én is ott voltam, megszólalni sem mertem. Később értettem meg, hogy a radikális fiatalok a Vajdaságban kultúrát teremtettek. Olyan súlyút, mint amilyen az erdélyi (romániai) magyar kultúra volt a hatvanas évek végétől. A kanizsai Tisza-parton megtapasztalhattam, hogy a lázadó költő mindent ismer, ami hagyomány, folyton a vajdasági magyar kultúra feladataiban gondolkodik. Prózája: mikrorealizmus. Avantgárd költő, aki a mikrorealizmushoz jut el. Palicsi házában értettem meg, hogy hagyományból, művészetből, barátságból építette fel a világát, hogy az élet művészetté, a művészet életté alakulhat át.

Balla (Zsófia, Kolozsvár, Budapest): Jártunk nála Palicson, ő is nálunk. Jutkától kaptam egy remek káposztáscsólentes cserépfazekat, fedéllel. Kétszer írtam hozzá verset. Az elsőre írt válaszverset. Balázs (Attila, Újvidék, Budapest): Ő volt a Maestro, a magyar irodalom legnagyobb költő filológusa. A nullás lisztnek, a kékítőgolyónak, a könyökcsőnek és a húsdarálónak, hovatovább a falu kurváinak és bolondjainak a legmagasabb lírába való beemelője. Tolnai lexikon.

Kőrössi P. József

(Nagyvárad, Budapest)