Szekó József, a város polgármestere egyszer meg is jegyezte, hogy Nagy Tibor kinevelte maga köré a saját konkurenciáját. A pincérek azt mondják róla, hogy mindig nagyon megértően bánt a diákokkal. Akárcsak a vendégekkel.

– Egyszer jött hozzá egy busznyi kiránduló, és igen jól érezték magukat a „Halászban” – meséli az egyik mohácsi söröző húszéves pincére, amikor volt mesteréről faggatom. – Búcsúzáskor kérték a számlát, de Tibor legyintett: menjetek csak, minek ezt a szép napot elrontani a pénzzel.

Egy sarokkal odébb ezt a történetet hallom Nagy Tibor másik tanítványától:

– Benyitott egy társaság a csárdába, bizonytalanul körbenéztek. Tibor mosolyogva elébük állt. Szerbusztok! De régen láttalak titeket! Hogy vagytok? Ideüljetek, innen jó a kilátás a Dunára. Mit hozhatok? A vendégek rendeltek, Tibor kiment a konyhába. Az egyik kolléga odaszólt: Tibi, kik ezek? Fogalmam sincs, felelte, de nagyon szimpatikusak.

Amikor megemlítem a fenti anekdotákat Nagy Tibor így reagál:

– Ha valaki nem tud odafigyelni a másik emberre, nincs benne empátia, kíváncsiság és szeretet, akkor ne menjen pincérnek, mert belőle legfeljebb közepes vendég lehet.

Nagy Tibor pécsi családban nőtt fel, apja térmester volt a vasútnál, anyja háztartásbeli. A szülei szerették volna, ha ő is vasutas lesz, vagy valamilyen állami szolgálatba áll. Főleg, hogy Tibornak volt egy húsz évvel idősebb bátyja, Sándor, és ő festőművészként, a sikerei ellenére – teljes bizonytalanságban élt. Csakhogy Tibor úgy látta, a nyugdíjas állások unalmasak. Tizennégy évesen, egy nyári alkonyon bekukkantott a pécsi Hullám Fürdő lokáljának ajtaján, s azt látta, hogy szép öltözetű hölgyek és urak evéssel-ivással remek hangulatban múlatják az időt az öttagú dzsesszzenekar muzsikájára. A lokálban ott volt egy fekete öltönyös férfi: a főúr. A fiú csodálta, ahogy az öltönyös szemvillanásokkal irányítja a személyzetet, és udvarias gesztusok kíséretében varázslóként teljesíti a vendégek kívánságait.

Nagy Tibor akkortól főúr akart lenni. Pár hónappal később jelentkezett a harkányi Baranya Szálló pincért kereső hirdetésére. Tanulóként szerelmes volt a vendéglátásba: elsőnek érkezett a szálló éttermébe, és nem törődött azzal, hogy tanoncként este tíz után nem is dolgozhatott volna. Maradt zárásig, és utána is. Látni és csinálni akart mindent. Hamar kivívta a kollégák tiszteletét, s egy évvel a felszabadulása után a Baranyában már „nála volt a brifkó”. Öreg pincérek rohangáltak körülötte fehér ingben, ő meg sötét öltönyben, nyakkendőben főurat játszott. Mert azért ez csak szerep volt, vallja be: az idősebb „csálingerek” többet kerestek, mint ő.

Két év elteltével Pécsen, a Nádorban folytatta. Az immár húsz éve bezárt és felújításra váró Nádor ma is fogalom Pécsett, hisz a szálló kávéháza helyi és átutazó színészek, írók és életművészek második (vagy inkább első) otthona volt, s a Nádor békebeli atmoszféráját a népi-demokrácia se rombolta le. Négy év elteltével mégis tovább állt, ő lett az akkor nyitó mohácsi Török Cukrászda vezetője, majd az ottani Béke Szálló első embere. Aztán 1968-ban megkérdezték, vezetné a Halászati Szövetkezet csárdáját. Azóta ezt teszi.

Amúgy a halászcsárdai állás nem látszik a vendéglátó szakma spiccének. A kétszintes épület emeletén az étterem nagyjából rendben van, bár a helyiség „a tegyünk oda egy kandallót, amoda meg egy halászhálót” stílusát aligha okítják a dizájnereknek. A csárda földszinti irodáit és raktárait a rusnya műanyaglambéria és a fejünket lenyomó álmennyezet tartja össze. Ebben az örökké felújításra szoruló épületben mégis megfordult a fél világ. Köztársasági elnökök, kormányfők, miniszterek, egyházfők, művészek ebédeltek itt, s írtak tele tucatnyi, vaskos vendégkönyvet. Antall József azzal a tollal szignózott az épp soros könyvbe, amivel a Varsói Szerződésből való távozásunkat írta alá. Weöres Sándor versikét rögtönzött az egyik oldalra, a színészek és a focisták autogramozott képeket hagytak itt beragasztásra.

Nagy Tibor mindmáig csak bérli a szövetkezet csárdáját. Azt mondja, ha felkínálnák se tudná megvenni. A pénz valahogy elment, mert számára nem a meggazdagodás volt fontos, hanem az, hogy főúrként jól érezze magát. A szakmája megadott neki mindent: harminc éve rendszeresen meghívják a főváros elit éttermeinek gasztrorendezvényeire, hogy adjon ízelítőt a csárdája kínálatából. Oscar-díjas szakácsok invitálására külföldön teszi ugyanezt, ennek okán tizenegyszer járt az Egyesült Államokban, nyolcszor az amerikaifutball-bajnokság döntőjén, a Super Bowlon „adott konyhát”. Horvátul, szerbül, németül magabiztosan beszél, angolul csak köszönni, beljebb tessékelni, kikísérni és mosolyogni tud. Megértik, állítja, a mosoly nemzetközi nyelv.

Büszke arra, kik szólították a barátjuknak. Köztük sok a festő, erről száznál több grafika, akvarell és festmény tanúskodik a lakásában. Mindet ajándékba kapta – többek között Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Ék Sándor, Molnár C. Pál és Szász Endre tisztelte meg őt így. A legtöbb képe azonban a bátyjától van.

A testvéréről utóbb kiderült, hogy nem is a bátyja, hanem az apja. Húszévesen szembesült ezzel. Az anyját nem ismerte, a nő csak egy kaland volt apjának. Az asszony árvaházba adta őt, ahonnan nagyszülei azonnal kivették. A megismerés nem rázta meg (kéri, ne is lelkizzek ezen a témán), nem kereste vér szerinti anyját, boldog volt a nagyszüleivel, ők voltak az igazi szülei. Apja – aki magának való, öntörvényű emberként élt és halt – megmaradt bátyusnak.

Nagy Tibor kétszer alapított családot. Első társa szakmabeli volt, a kapcsolatból származó lány és fiú is az, második párja pedagógus, ő egy fiút szült, aki 18 éves. Két-három hetente a teljes família összejön, öt unokával, olyankor az olasz családok hangulata uralja a házat. Nagy Tibor élvezi ezt. No meg azt is, hogy olyankor ő a főúr.