Kukorelly Endre költészetében az eredeti, mással össze nem téveszthető költői hang voltaképpen nem más, mint világnézeti állásfoglalás: a költő sajátos nyelvezete a világhoz, a „végső dolgokhoz” való viszonyulást teremti meg. Legújabb verseskötete különösen érzékletes összegzése ennek a – Kukorelly poétikájában kezdetektől megfigyelhető – folyamatnak, nevezetesen a „világ” és az „én” viszonyán való szüntelen töprengésnek, amit a versek rokonszenvesen dünnyögő, morfondírozó hangja miatt magamban egyszerűen lírai rágódásnak nevezek. Kukorelly minden pillanatban elemez, mérlegel, értékel és összevet, de véget nem érő tépelődéseinek szándékoltan tétova, bizonytalanul tűnődő hangjából mégis egy erős lírai én karaktere formálódik meg. Számomra ez a legfőbb sajátossága az ő hamisíthatatlan nyelvi világának, amit én ebben a kötetében (is) nagyon szeretek. Nem véletlenül használtam az imént a „hamisíthatatlan” kifejezést. Kukorellynek ugyanis kötéltáncos módjára kell egyensúlyoznia ahhoz, hogy a csak rá jellemző, bravúrosan eltalált hang egy idő után ne váljon önismétlővé, s ezáltal parodisztikussá. De sikerül neki a mutatvány: nem esik le a kötélről, nem hibázik, mert ízlése, szimata, gyakorlata, egyszóval költői alkata megóvja attól, hogy nevetségessé váljon.

Új kötetében válogatott verseket olvashatunk, amelyeket a szerző kilenc blokkban rendszerezett, majd a tematikailag elkülönülő egységeket meg is címezte, mintegy kijelölve így a csapásirányt. Sorrendben: (szél), (irod), (volt), (kert), (hely), (hiba), (szív), (élet), (szám). E gondos szerkesztés következtében a kötet rendkívül feszes, egységes, kimunkált benyomást kelt. Nem hiába támadt olvasás közben az az érzésem, mintha olyan, a Kukorelly-költészetet nem ismerő olvasók számára készült válogatást forgatnék a kezemben, amelynek legfőbb célja, hogy bemutassa e költői hang teljes regiszterét.

Szép ívet formál a könyvben a magyar irodalmi hagyománnyal való feleselés – azaz, mit is beszélek, nem is feleselés, hanem igazi Kukorelly-féle dünnyögés –, amely megidézi számunkra Csokonait és Aranyt éppúgy, mint Petőfit vagy József Attilát. Holott – tegyük a kezünket a szívünkre – semmi sem áll távolabb ettől a tudatosan járdaszínűre festett poétikától, mint a nagy magyar klasszikusok ünnepélyesen aranyozott gerincű világa. Kóstolót kaphatunk abból is, ahogyan Kukorelly a költészet és az élet úgynevezett „nagy témáival”, a szerelemmel, a halállal, az Istennel, vagy akár a saját olvasóival bánik. Közel lépdel hozzájuk, egyre közelebb és közelebb óvatoskodik, majd lassan vizsgálgatja, szagolgatja, fogdossa őket, megismerkedik velük, de mielőtt teljesen a hatásuk alá kerülne, inkább elővigyázatosan hátralép. Majd dörmög valamit búcsúzóul. Minő szerencse számunkra, hogy ezt versben teszi.