Van egy jó hírem, nem kell elolvasni James Joyce vaskos regényét annak, aki mondjuk a tizenötödik oldal után feladja. Szégyen, nem szégyen a franc sem élvezi Szentkuthy Miklós selymes szövegét, pedig mily csudás az! Mindenféle lábvíz-árvízben, habra habban, bűntudatban, lelkiismeretben lubickolhat a görög mitológián, világtörténelmen, földrajzon, nyelvészeten, satöbbin edzett olvasó, csakhogy. Csakhogy bármily hiú is, előbb-utóbb –inkább előbb, mint utóbb – rá kell jönnie, hogy nincs mit tenni, mert ez a dolog valahogy nem fog menni. Butácska ő ehhez.

Most azonban megszületett a magyar Ulysses, ami, isten bizony, helyettesíteni bírja az írekét, mert miért is ne, ráadásul csak 106 oldal. Most abbahagyom a viccelődést, nehogy visszatetszést keltsek, komoly dologról van szó. Nádas Péter legújabb regényéről, amelyben az a csuda, hogy olyan regény, amely színdarab (szatírjáték), ugyanakkor inkább szabad versnek mondanám. Komor, véres, vidám, élettől duzzadó szövegek, aztán megint csak komor és véres, komor és véres, mintha Füst Milánnál.

A föld elpusztulása után vagyunk. Már tiszta sor, hogy Isten halott, ember halott, jöhetnek a döglegyek, a nyüvek, lakmározhatnak kedvükre; ami ellen egyetlen isten sem emelhet kifogást, mert minek? Halotti imát senki nem rendelt, papot, koporsót sem, hiszen nagy a rezsi, éhesek a gyerekek, beraktuk kamatra a pénzünket, lefizettük őt meg őt, tönkretettünk mindenkit, akit kell. Szerelemre vágyunk, igazságosságra, testvériségre, valami klassz kis utópiára, ami drága. A Szirénének tort ül a történelem fölött, a mitológia fölött, a filozófia fölött, a regény fölött, a dráma fölött. Mulassunk! Pénelopé a fiacskájával mulat, aki semmi mást nem tesz, csak szerencsétlenkedik, próbálja agyonszadizni anyukáját, aki szövőnő, egy pesti proli lány.

De mivelhogy színház az egész világ, Pénelopé is csak egy színésznőcske benne. Odüsszeusz fia árválkodik, bánatában bulizik, képzeletében egy sorozatgyilkos pedofi l tolvaj, vagy amit akartok. Hasonlít az apukájára, elvégre a Biológia is játszik a darabban. Jó kis szerep, épp Nádas Péternek való. Drámai költemények sora következik a gyilkolásról, a székrekedésről, a testi szerelemről, a háborús sérülésekről, a test pusztulásáról.

Nem viselkedünk, elfelejtettük az etikettet, nincsen egyéniségünk, mindig ugyanazt mondjuk, mint a többiek, egy srófra jár az agyunk, jól betanult szövegekkel operálunk, de az égvilágon semmi eredeti nem jut eszünkbe. Mindig hárman vagyunk, Atya-Fiú-Szentlélek, viszont szentháromságunk, mint valami csúnya zöld hályog eltakarja előlünk a világot. Nem látjuk magunkat, fogalmunk sincs magunkról, egyedül vagyunk három alakban.

Hullámzik alattunk a tenger, de mi nem törődünk a haragvó hullámokkal, csak egymás tönkretételével foglalkozunk. Testi-lelki terroristák vagyunk, akik adandó alkalommal akár önmagukat is képesek kinyírni. Szörnyű tivornya a színpadon, az a fajta káosz, amelyből sose lesz rend. Nincsen már szervező erő, pedig talán mégiscsak van Isten, de ki tudhatja. Összekuszálódtak a szálak Pénelopé szövőszékén és már sohasem lehet helyrehozni a kárt.

Csak a szirének dalolnak szomorúan, valahogy úgy, mintha az utolsó embert siratnák el.