Maga a – 2007-ben Chirac akkori elnök által kezdeményezett – múzeum állandó kiállítása is megér egy látogatást, noha a presztízsének némiképp ártott, hogy a múzeum tudományos tanácsának tagjai (köztük a téma legismertebb történészei, szakértői) lemondtak tisztségükről, hogy ezzel tiltakozzanak Sarkozy jelenlegi elnöknek a bevándorlást illető politikája ellen.

A szóban forgó kiállítás is megmutatja nekünk, hogy a „világ legfontosabb semmisége”, a futball nem egy a sportok közül, hanem társadalmi kontextusba helyezve (márpedig a múzeumnak a kiállítással éppen ez volt a célja) igen sokat elmondmagáról a társadalomtörténetről is. Mi más beszélhetne kifejezőbben a Franciaországban alig egy évtized alatt bekövetkező gyökeres fordulatról, mint az 1998-as és a mostani válogatott eltérő megítélése? Akkoriban a „Black-Blanc-Beur” („fekete-fehér-arab”) csapat a sikeres integráció szimbólumának számított, melynek sikere esélyt is adott a patriotizmus egy új, „multikulti” formájának. Ma a politikai jobboldal a sportbéli bukásért egyértelműen az „ország erkölcsi hanyatlását” teszi felelőssé, egészen odáig menve, hogy például Alain Finkielkraut, a közismert filozófus a válogatott kudarcáért a „racaille (azaz külvárosi fiatal) generáció mentalitását” okolja. Franciaországban is vannak olyanok, akiknek mindenről ugyanaz jut az eszükbe.

Érdekes jelenség, hogy az összes nagy francia csapat élén egy bevándorló állt: 1938-ban az osztrák August („Gusti”) Jordan, 1958-ban a lengyel Raymond Kopa, 1978 és 1986 között az olasz Michel Platini, végül 1998 és 2006 között a kabil Zinadine Zidane. A kiállítás végigkísér minket a futball és a bevándorlás kapcsolatán: ezt az országba érkező angoloknál kezdi, akik itt is megalapították az első klubokat. A történet az első világháború fronttapasztalainál folytatódik, ahol a „tommies”-kal való közeli tapasztalat elterjesztette a focit és valódi népi játékká tette, aztán elérkezünk a harmincas évek főleg dél-amerikai és közép-európai bevándorlóiig – noha az első színesbőrű játékos már 1931-ben bemutatkozott a francia válogatottban, az 1938-as francia vébén pedig már igen „színes” volt a francia csapat. Ezt követik az ötvenes évek felemelkedő „melósfiúi” és a közelmúlt és a jelen színes csapata. Mindez pontosan megfeleltethető a társadalomtörténet egyes államásainak a demokratizálódástól a jóléti államon át a nagy (főleg afrikai) bevándorlási hullámáig. Természetesen magyarokkal is találkozhatunk a kiállítás anyagában: „Joseph” Újlaki, „André” Simonyi és „Désiré” Korányi is nyert bajnokságot és játszott Franciaország válogatottjában.

A tanulság az lehet, hogy a foci mindig is egyrészt a társadalmi felemelkedést jelentette az ide érkező bevándorlók számára, másrészt szimbóluma volt a sokszínű, befogadó Franciaországnak. A mostani bukás és persze az azt kísérő nyilatkozatok a „túl sok színesen” lamentáló Martine Le Pentől Alain Finkielkrautig éppen ennek a „francia olvasztótégelynek” jelzik a szomorú végét.Maga a kiállítás is eredendően a sokszínűséget ünneplő hozzáállása is inkább szomorú mementóvá vált. Franciaország nem a legszebb napjait éli. Kár érte.