Azt hiszem, ebben a műfajban ez az egyik legszebb filmsorozat, amelyet a történelmi Magyarországról láttam, s ez alighanem Nemes Tibor operatőrrendező érdeme. Az utóbbi napokban a mai Szlovákia és Ukrajna területén fekvő, egykor Magyarországhoz tartozó városokat mutattak be, járhattunk Nagyszombatban, Pozsonyban, Szakolcán, Zólyomban, Besztercebányán vagy Beregváron. A kamera olyan sötét tónusú, fojtott levegőt árasztó, drámai hangulatot volt képes teremteni, hogy miközben a tévét néztem, s a hegedű aláfestő hangját hallgattam, egyszerre csak heves vágy fogott el, hogy egyszer az életben eljussak abba a szépséges, távoli országba, amelyről ez a filmsorozat tudósít.

És azok a fák... Nemes Tibor kamerája előtt Kárpátalján egy hétköznapi erdőszél olyan misztikus, nem evilági terrénummá változik, hogy a néző meg sem lepődne rajta, ha tündérek vagy koboldok ugranának elő a rengetegből.

Meg azok a felhők... Az operatőr megszállott rajongással filmezi a borús eget, s ettől olyan érzésünk támad, mintha szorosan összetartozna ország, nemzet és égbolt. Mintha az ég a rajta csüngő felhőkkel a szemünk láttára lényegülne át az egykori történelmi Magyarország részévé, s így örökre elveszetté... Mindehhez Helyey László hangja zeng, dörög és duruzsol, amely nekem régóta nagyon kedves: gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy ha megnövök, olyan orgánumom lesz, mint neki. Nem lett – de legalább felnőtt fejjel, ma is hallgathatom őt.

Egyszóval páratlan filmsorozat ez – csak hát a narráció: a Bayer Zsolttól megszokott közhelyes, terjengős, érzelgős, sőt enyelgő szövegvilág, abból kellene szerintem sokkal kevesebb. Mert Bayer Zsoltnál a szerzetes bizonyosan jámbor, a polgár derék, a vitéz délceg, az uralkodó jó király urunk, az apáca szelíd, a szél dúdoló, a tekintet simogató, a leánytest hajlata meg titkos. Ez a sorozat nem ezeket a szavakat érdemli. Bayer Zsolt valószínűleg sokat olvasott a legnagyobb magyar prózaíróktól, Mikszáth Kálmántól és Krúdy Gyulától, tanult is tőlük nem keveset, csak az lehet a baj, hogy legrosszabb modorosságaikat vette magára. Patetikusan adomázik és búsan érzelmeskedik, „bizony”, „itten”, „no, lám”, „hát így”, írja, és ettől a helyenként üres fecsegéstől a hideg kirázza az embert. De az se sokkal jobb, ha feszesebb tempót erőltet magára, mert olyankor meg annyira didaktikus, hogy az már kínos. Mint amikor a tanító bácsi az örök emberi értékekről magyaráz fölemelt mutatóujjal... Ó, nem, köszönjük szépen, tanító bácsi, inkább majd máskor.

A sorozat ezen a héten vetített, ötvenkilencedik részét nézve éppen Bayer Zsolt stílusán tűnődtem, amikormegütötte a fülemet egy érdekes mondata. Azt fejtegette valamiről, hogy az szerinte „szép, kövér, tokás hülyeség”.

Ez azért eredeti megfogalmazás. Úgy értem, találó.