Nem tudatosan kerülte eddig a bulvárdarabokat Tóth Ildikó: a sors nem kínálta meg, no meg a rendezők. Ez az első effajta, és szerencsére szerethető szerepe. Elvállalta, mert Bálint András hívta, és ez fontos. Az is sokat nyomott a latba, hogy először játszhat együtt Szervét Tiborral. A Romantikus komédia, Bernard Slade darabja a nemesebb bulvárdarabok közé tartozik, szinte intellektuális komédia. Jól van megírva, remek nyelvi humorral, tele fordulatokkal – mondja a színésznő.

A darab a sikeres drámaíró, Jason és szerzőtársa, April kapcsolatáról szól. Viszonyuk sajátosan (vagy törvényszerűen?) alakul: a munkatársi vitákat szenvedélyes érzelmek tarkítják, miközben hol egyikük, hol másikuk él házasságban. Egyik sikeres vígjátékuk követi a másikat, míg ők maguk egy olyan romantikus komédia szereplőivé válnak, amelyet mintha maguk írtak volna.

A privát Tóth Ildikó általában vállalja a kihívásokat, de inkább visszavonulós, figyelős típus. A két író közötti munkakapcsolatból alakuló szerelem azonban ismerős helyzet egy színházban. Vele még nem nagyon fordult elő efféle, de tény, hogy meg tudja csapni az embert egy ilyen szituáció – csak el kell tudni választani a magánélettől.

Állandó színpadi partnere még pályája elején volt a Radnóti Színházban: László Zsolt. Ilyenkor közösen haladhat két ember pályája, egy-egy új próbaidőszak nem az ismerkedéssel indul, hanem már adott egy termékenyebb, gazdagabb alap. Azóta sem volt ilyen színpadi társa. De most épp azt élvezi, hogy a szabadúszás miatt sok partnerrel dolgozhat együtt.

Az utóbbi időkben leginkább a tatabányai színházban játszott Tóth Ildikó. Itt sem tag, hiszen a teátrumnak – szűkös anyagi lehetőségei miatt – csak virtuális társulata van. Még a színészekből és rendezőkből álló mag is vendég a nemrég felújított Jászai Mari Színházban.

– A friss rekonstrukcióval csak az a baj, hogy rendkívül rossz lett a színházterem akusztikája – meséli. – Elbontották a korábbi álmennyezetet, mert beleszeretett – a színházhoz valószínűleg nem értő – „valaki” az alatta lévő boltívbe. Ettől viszont templomszerűvé vált a nézőtér, és felfelé árad a hang, nem előre. A színészek meg erős középhangon kínlódnak, hogy a nézők valamicskét értsenek a szövegből. Ez így tarthatatlan, na de ki ölne újabb pénzeket egy épületbe, amelyet most rekonstruáltak milliárdokért?

– Nem vágyódik társulathoz, mondjuk újra a Radnótiba? Kérdezzük, mire elmondja: csak vendégként, mint mondjuk hat éve Janusz Glowacki darabjában, a Negyedik nővérben. Szabadúszókéntmeg játszhat bárhol, ahova hívják – a budapesti Katona József Színháztól a szombathelyi Weöres Sándorig. A fővároson túli közönség amúgy befogadóbb. Nincsenek olyan elvárásai, mint a budapestieknek, akik naponta ötven-hatvan színház kínálatából válogathatnak, és ettől mintha jóval gőgösebbek lennének: kapjak valamit a pénzemért – vélik.

Mikor azt említem: a színházak java a közönségigény alá megy, nem bíz semmit a véletlenre, csakis szórakoztató előadásokat gyárt, Tóth Ildikó így felel: nem tudja, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Azaz a színház becsüli alá az igényeket, vagy a közönséget hagyja hidegen a magas művészet. Természetesen nagy kérdés, ki tud rendet vágni ebben az értékválságban, ahol az eladott jegyek száma és a mérhető teljesítmény a mérvadó. A színésznő szerint az államnak felelősségteljesebben kellene a kultúrával számolnia. „A majd elhullámzik magától” hozzáállás zsákutca.

– Mindezek ellenére elégedett? – kérdezem. – Nem biztos, hogy az elégedettség jó művészi állapot. Az elégedetlenség többet kicsikar az emberből –mondja.