Bagyéli pigmeusok
Nem véletlen, hogy vitát szervezett a rendező Palantir Film Alapítvány a Metropolis folyóirat dokumentumfilm-elméletekről szóló száma kapcsán az idei fesztiválon. Ebből is kiderült, föloldódtak a mai dokumentumfilm határai. Nemcsak az úgynevezett kreatív – fikciós elemeket is tartalmazó – művek esetében, hanem az antropológiai (néprajzi) megközelítés miatt is. De nemcsak elméleti, gyakorlati kérdések is fölmerülnek.
– Először az okozott problémát okozott, hogy melyek legyenek a bírálati szempontok. Aztán igyekeztem úgy nézni az alkotásokat, hogy jó filmet látok-e, vagy sem – jegyezte meg a fesztivál díjainak átadása után az antropológiai filmes szekció zsűrijének tagja, Szirmai Márton filmrendező. Hozzátette, az antropológiai megközelítés azt jelentené, hogy a filmkészítő a viselkedést, a magatartást, a szokásokat vizsgálja egy-egy népcsoportban, méghozzá hónapokat, akár éveket eltöltve ott, mielőtt a kamerához nyúlna. Ám a rendező szerint nemcsak ilyen filmek kerültek az általuk bírált művek közé. A szekció Aranyszarvas-díját elnyert alkotás, a francia Francois-Philippe Gallois Bagyéli pigmeusok a világ peremén című munkája sem egészen ilyen. Szerencsére. Mert ugyan számos elemét megismerhetjük belőle a dél-kameruni pigmeus diaszpóra archaikus, vadászó-gyűjtögető életmódjának, rítusainak, a film mégis egy átfogó, mély mai konfliktusról szól: a pigmeusokat nemcsak a többségi – földművelő etnikum, hanem a nemzetközi olajtársaság is mind szűkebb területre szorítja vissza, megfosztva őket természetes életterüktől. Hasonló problémát vet föl a brazíliai esőerdők vidékén készült A front két arca című, az osztrák Thomas Marschall és Nikolaus Braunshör által forgatott mű is, mégis nagy különbséggel. Gallois igazi karaktereket mutat be, a két osztrák filmes csupán két ellentétes társadalmi pólus ideológiáját.
Az előbbi emberi drámákon keresztül szól kórproblémáról, az utóbbi közvetlenül. Márpedig a dokumentumfilmnek mégiscsak hiteles drámának kellene lennie valóságos szereplőkkel, akár antropológiai megközelítésű, akár nem. Ha nincs dráma, akkor a film csupán illusztráció. A néprajzi igényű megközelítésre rokonszenves hazai példa volt Tari János Fába szorult lélek című filmje. Az asztaltáncoltatás-halottidézés-jóslás mai jelenségeit dolgozza föl példás távolságtartással, bemutatva a jelenség történeti kialakulását is. A jellemek drámája hiányzik ugyan, de a bemutatás meggyőző. A mustrán látott magyar filmek 15 ország 43 filmje között szerepeltek, zömük már ismert korábbi hazai fesztiválokról. Fölkavaró újdonság nem tűnt föl. A diákzsűri a legjobbmagyar filmnek a cigány gyerekek fölemelkedéséért dolgozó, ugyancsak cigány származású festőről, Horváth Jánosról készült valóban kitűnő portrét tartotta. Az emberi történetek kategóriában a zsűri a kassai születésű Kerekes Péter osztrák–cseh filmjét, a Gulyáságyút tartotta a másik, ezer eurós Aranyszarvas-díjra méltónak. E fikciós elemekkel is dolgozó kreatív dokumentumfilm a tábori katonaszakácsok perspektívájából mesél a huszadik század háborúiról.
Kár, hogy a tavalyinál jóval kevesebben látogatták az idei vetítéseket, mi több, a népes hazai dokufilmes alkotótáborból is csak néhányan volt kíváncsiak a művekre. A szakma alighanem a labdarúgó-világbajnokság miatt maradt távol.
