A világ látható örömmel borul bele átlagos hangú, de csinos, vagy legalábbis annak mondható énekesnők karjába. Anna Netrebkóval kezdődött az egész, és azóta is dúl a netrebkizmus, lassan már figyelmeztetni kell magunkat: attól még, hogy valaki szép, nem biztos, hogy nincs hangja. Voltaképpen erre készültem, önmagam figyelmeztetésére, amikor Elina Garanca koncertjére mentem Kismartonba. Csinos a lett mezzoszoprán, az nem kérdés, annyira az, hogy még tökéletesen ki is egészítik egymást Anna Netrebkóval: két magas, karcsú, modelltermetű hölgy, az egyik szőke, a másik barna, az egyik mezzo a másik szoprán. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Netrebkónál még lehet mondani, hogy őt látni kell, a színpadi létezése sokat hozzáad a produkcióhoz, Garancát azonban csak jó látni, mert fess, de amúgy nem forr körülötte a levegő. Legalábbis nem forrt, amikor a Metropolitanból közvetítették a Cenerentolát, nem forr, ha lemezen hallgatom, hátha most Eisenstadtban forrni fog. Ha forr, csak szúnyogoktól forr. Az Esterházy-kastély parkjában van a koncert, a jegyem a tribünre szól, elég messze ülök az eseményektől, még egy vizesárok is elválaszt a művészektől, így aztán időm és figyelmem nagy hányada a szúnyogvadászatra áldozódik, néhány kapitális példány hever már a lábam előtt, miközben a színpadon A végzet hatalma nyitánya megy. A karmester Garanca férje, Karel Mark Chichon, nagy benyomást nem tesz, de a Volksoper zenekarában is olyan rézfúvósok játszanak, hogy az már a balvégzet hatalma, ennyi gikszert ilyen rövid idő alatt nem illik fújni.

Gyerekcipőben botladoznak az eisenstadtiak, ez az első koncert a parkban, és ha fesztivállá akarják nőni magukat, akkor néhány dologról feltétlenül gondoskodni kell. Például több hangfalról, komolyabb hangosításról, mert a tribünön ülve egyszerűen halk a zene, nem vonja be a nézőket az eseményekbe. Kivetítő ugyan van, de a közvetítés televíziós, sokszor adnak totálokat, így kivetítve, még kisebb méretben is láthatjuk magát a színpadot. A zene alatt a büfések pakolnak, nagy dobozokban talpas poharakat visznek, csengnek-konganak az üvegek, az egész olyan, mintha egy birkanyáj vonulgatna valahol a közelben, míg a távolban egy szőke hölgy azt énekli, hogy O, mio Ferrando.

Nem énekli rosszul, de olyan nagyon jól sem. A mélységei erőltetetten szólnak, a mellregiszter nagyon szorított, nagyon mesterkélt hang, nem az a fajta mezzo, amire rögtön bólint az ember, akinek sötét, tüzes hangszíne lenyűgöz az első pillanattól, lehetne akár szoprán is. Hogy elsöprő volna-e teremben, azt nehezebb megmondani, gyanítom, hogy nem, mert akármilyen kezdetleges is az erősítés, lehet hang és hang között különbséget tenni, Barbara Frittoli időnként alacsonyan intonál, és lebegősen énekel, mégis természetesebb jelenség. Vladimir Chernov viszont sokkal testesebb, sokkal erősebb hang, mint a többiek, bár a művészeténél feltűnőbb a megjelenése: mintha magán felejtett volna egy hosszú, ősz parókát valamelyik vidám szerepéből, ráadásul ennek megfelelően is grimaszol, kár, hogy épp Posa márki megindító halálát kellene megformálnia. A tenorMarcelo Álvarez közben azt játssza, hogy ő Diego Maradona, illetve az, akit Maradona alakítana egy álarcosbálon: nagy, nevetséges gesztusokkal, ízléstelen dinamikai amplitúdóval adja elő a kötelezőt.

Panasz ide, panasz oda, az úri, és valóban, hazai szemmel nézve szokatlanul elegáns közönség tapsol, talán észreveszi, hogy bár semmi sincs rendben, nem az akarat hiányzik, sztárok énekelnek, csak nem valami jól. Jövőre lehet ez jobb is.