– A vadászatot sem visszük be egy tornacsarnokba, ha esik – mondta az egyik kürtös, amikor nézők szóba hozták, hogy be kellene menni valami fedett helyre.

Nem is annyira a zene, inkább a közösség számít

– Az eső nyáron csak víz – bólintott rá a másik kürtös –, aztán fújta, és ázott rendületlenül.

Az I.NemzetköziVadászkürtösVerseny kilenc országból érkezett muzsikusai csak azt bánták, hogy a nem vadászokból álló közönséget hazazavarta és távol tartotta az eső. Persze, kérdés, hogy a vadász vénával nem bíró zenekedvelőket mennyire varázsolták volna el a versenyprogram kürtös szignáljai. Félórányi zenehallgatás után úgy éreztem, mintha a Boci, boci, tarka című örök érvényű dalocska megannyi feldolgozásával táplálnak.

Amikor ezt megosztottam a fellépő szólistákat és együtteseket hallgató Szilágyi Lajossal, a Pécsi Filharmonikusok kürtösével, akkor a 38 éves zenész csak mosolygott. Elmondta, hogy a vadászok – billentyűzet nélküli – natúrkürtje mindössze hat hangot képes megszólaltatni, s a dó-mi-szó három oktávon átívelő végtelen variálgatása valóban a Boci-bocira emlékeztetheti a műélvezőt. Szilágyi nem vitatta, hogy aki Bach, Mozart, Puccini és Bartók zenéjén nevelkedett, azt a vadászkürt nem elégítheti ki maradéktalanul. Ráadásul a kürtösök virtigli amatőrök (legfeljebb heti egy-két alkalommal próbálnak), így gyakran fújnak gikszert.

– De nem arra kell figyelni, hanem a vadászkürtölésből áradó életérzésre –biztatott a profi fúvós.

Igaza volt, mert a zöldruhások játékából áradt a jó kedély, s az – amit a résztvevők többször is hangsúlyoztak –, hogy a vadásztársadalom egyetlen nagy család. Az összetartozásról vallott, ahogy a kürtösök drukkoltak egymásnak, s az is ahogy a különböző országok zenészei úton-útfélen közös zenélésbe fogtak.

Nem árt tudni, hogy a vadászkürt eredetileg az erdőben egymástól eltávolodó vadászok kommunikációjára szolgált. Ez a jelbeszéd részben okafogyottá vált, hiszen ma már „akció közben” a vadászok mobiltelefonnal tartják a kapcsolatot. A leterített vadnak viszont ma is kürtszóval adják meg a végtisztességet, így minden vadfajtának megvan az internacionális szignálja. Emellett a kürt szerephez jut, amikor a vadászok üdvözlik vagy szórakoztatják egymást. Ez a sajátos zenei tradíció különösen erős volt a német tartományokban, valamint a Monarchia államaiban, ugyanakkor Magyarország sosem volt a vadászkürtösök erős bázisa.

A pécsi Agyaki Gábor – aki 1985 óta hivatásos vadász – a kilencvenes években elhatározta, hogy kiszélesíti a vadászkürtölés hazai táborát. A cél érdekében ő maga is megtanult kürtölni, tanfolyamokat szervezett a natúrkürt iránt érdeklődőknek, zenekart alapított és vadásztársait is erre ösztönözte. Neki és öt baranyai kollégájának köszönhető, hogy mostanra a hazai vadászkürt együttesek száma eléri a tízet, s Pécs – immár mint Európa kulturális Fővárosa – megrendezhette az első nemzetközi vadászkürtversenyt Magyarországon. A fúvósparádé öröme attól még teljesebb lett, hogy a külhoni profi zenészekből toborzott tíztagú zsűri a szólisták között a magyarokat találta a legjobbnak. Az együttesek mezőnyében csehek, osztrákok és németek vitték a prímet.

A vasárnapi gálaműsor idejére kisütött a nap, s immár ezer nem vadász hallgatta az örömzenét a dzsámi előtt. A vadászok meg sztoriztak. Például arról a két kollégáról, akik összeütköztek az erdei úton. A karambol oka: a volánnál ülve mindketten kürtöltek. Szó került arról az esetről is, amikor egy vadásznak és asszonyának azért kürtöltek szignált, mert szobájukba tértek.

– Járt nekik a zene – tette hozzá az anekdota terjesztője –, mindketten „nemes vadak” voltak, s azok ma is.

Agyaki Gábor a verseny gáláján az álmairól beszélt:

– Németországban sorban állnak a gyerekek a kürtös iskolák előtt. Ott minden falunak van vadászkürt egyesülete, akik azért zenélnek, hogy másoknak és önmaguknak örömöt szerezzenek, s hogy erősítsék a település közösségét. Ez lenne nálunk is a cél: az erős civil közösség.