Az ügynök önmagával is tárgyal
– A magyarországi menedzselés leginkább passzív ügynöki munkát jelent –mondja Orlai Tibor producer. A tradicionális angolszász forma nem működik nálunk. Az „aktívak” munkát szereznek, kapcsolatokat tartanak fenn, castingokhoz ajánlanak művészeket, akiknek a fejlődésével is foglalkoznak. Az igazsághoz tartozik: ott más a színházi rendszer. Nincs repertoár, általában hat hétig megy egy előadás, aztán leveszik műsorról. Ezzel szemben mit csinál az ügynök nálunk? Azoknak a jogi, pénzügyi, adminisztrációs ügyeit intézi, akiket már felkértek egy munkára. Tehát a „deal” megköttetett, a feltételrendszerben kell megegyezni.
A KÉK Művészügynökség vezetője, Pécsi Júlia azt mondja, a színházi szakmában szinte mindenki ismeri a másikat, és tudja, ki mit játszhat el jól, kivel akar dolgozni. Ha a főszereplők szerződtetésekor még hiányos a szereposztás, ajánlanak az ügyfeleik közül.
Ferenczi Orsolyát a gázsitárgyalás önmagában nem érdekli. Ő az aktív menedzselési lehetőség miatt vágott bele nemrég Rényi Ádámmal egy kommunikációs és művészügynökségbe. Ferenczi – aki az Operettszínház kommunikációs vezetője – négy éve menedzseli Szinetár Dórát és Bereczki Zoltánt. Most csatlakozott hozzájuk néhány fiatal az Operettből, pár tévés és énekes. Ügynöksége azon tüsténkedik: projekteket találjon ki, CD-t, könyvet adjon ki, darabot szerezzen nekik. Építi a sajtóimázsukat, és tárgyal a gázsikról. Az Operettben nyilván elég fura, hogy saját gazdasági igazgatójával egyezkedik, de mivel ismeri a lehetőségeket, kevesebb irreális dolgot kér. Pécsi Júlia szerint minden félnek fontos a korrekt megállapodás. A szerződés nem egymás kijátszásáról szól, hanem az együttműködés pontos leírásáról, egymás jogainak tiszteletben tartásáról. A megállapodásokban ő elsősorban a művészek szempontjait és érdekeit tartja szem előtt. Emiatt sokan nehéz partnernek tartják.
– Akad olyan igazgató, aki nem szerződteti azt, akinek ügynöke van, pláne ha én vagyok az – meséli. – A másik típus nagy nehezen belemegy az egyezkedésbe. A harmadik meg boldog, hogy nem a színésszel kell vitáznia.
Ez utóbbit erősíti meg az általunk megkérdezett két gazdasági igazgató is. Csóti József, a Vígé ésWettstein Tibor, a Madáché. Fájdalommentesebb, tárgyilagosabb és higgadtabb a megbeszélés egy „harmadik” emberrel, de ő sem tudja jelentősen felsrófolni a fizetséget. De az ügynökkel lehetnek őszinték. Például azért kapott kis szerepet a színész, mert nem jön már ki hang a torkán, de ezt még talán el tudja énekelni – meséli Wettstein, aki egy művésznek nem tiporna bele az önérzetébe.
Pécsi Júlia erre azt feleli: az általuk képviselt művészek többnyire anyagilag és a kialkudott szerződésük szerint is kedvezőbb, védettebb helyzetben vannak. Ha ez nem így lenne, nem szerződnének hozzájuk, nem fizetnének a munkájukért. Emellett gondozzák a sajtójukat, internetes oldalt és online naptárat működtetnek nekik. Eljuttatják anyagaikat európai castingügynökségekhez, és saját produkcióinkban foglalkoztatják őket.
– A legtöbb kontraktus a tárgyalás kezdetekor csak azt köti ki, hogy a színésznek, rendezőnek milyen kötelességei vannak, de hogy mik a jogai, vagy a megrendelőnek mit és hogyan kell teljesítenie, azt nem – állítja Pécsi. – Pedig olyan kérdéseket is fixálni kéne, mint például a fizetési határidő, a honorárium mértéke, a rég nem játszott előadások felújítópróbáinak időpontja. Nem árt papírra vetni, kinek mi a dolga a próbafolyamat alatt, és mik a külföldi turné, a vidéki vendégjáték és a tévéfelvétel kondíciói – és jó előre tisztázni a szerzői és előadó-művészi jogokat, sőt azt, hogy mi a következménye, ha mondjuk nem a művész hibájából marad el az előadás, vagy rosszul egyeztetik, ezért egyszerre két helyen várják.
A KÉK Művészügynökség tíz éve működik, majdnem nyolcvan színészt, rendezőt, szerzőt, tervezőt menedzsel. Az egyszemélyes Művésznegyed művészképviseleti iroda ennek a felét. Seregély Beátának rossz tapasztalatai vannak a színházvezetőkkel. Sokszor egyáltalán nem akarják figyelembe venni a szerzői jogi törvényeket, a jogdíj szót szinte meg sem lehet említeni egy tervező kapcsán. A direktorok a megbízási díjjal akarják letudni a munkát, miközben a törvény szerint a bevétel bizonyos hányadát kellene fizetniük. Ha ezt felveti, azonnal visszadobják: el lehet dönteni, akar-e a produkcióban dolgozni a művész. Ennél egy fokkal udvariasabb válasz: a jogdíj benne van a honoráriumban. Hogy ilyenkor megállapodik-e a direktorral vagy sem, az a megbízó igényétől függ. De ritka kivétel, ha valaki ilyenkor elutasítja a felkérést. Hiszen „mindenkiből több van”, mint amennyit fel tud venni a piac.
A legnagyobb gond a filmes produkciókkal van. Nem egyedi, hogy még a mozipremier után sem fizetik ki a színészt. Az egyik ügyfele öt éve vár a gázsijára, ami a kamatokkal együtt több millió forint lenne. Előfordult már az is, hogy bíróságra kellett járnia, mert nem fizetett a filmes cég. Persze nem közvetlenül a fizetési határidő lejárta, hanem bőséges türelmi idő után.
Arra is kíváncsi voltam, hogyan tárgyal Pécsi azokkal a vezetőkkel, akik színészként, rendezőként ügyfelei, mint például Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója.
– Furcsa helyzet, mert jól ismerjük egymás motivációját, közös célunk a legjobb produkció létrehozása. Szerencsére az általunk képviselt művészekből lett igazgatók emlékeznek arra, hogy nekik milyen feltételeik voltak, amikor a nevükben szerződtünk, így ezekért már nem kell megharcolni. Ráadásul ezeket a direktorokat legtöbbször tovább képviseljük más munkáikban is.
Amásik kényes kérdés, hogyan szerződik saját művészeivel a KÉK a saját produkcióiban, mint az Ibusárnál Bíró Krisztával, A hét asszonyában Csákányi Eszterrel, vagy Pelsőczy Rékával az Én egy szemüveges kisfiú vagyok című előadásban. – Az ügynökség nem ajánl méltatlan összeget vagy egyoldalú szerződést, erre nagyon vigyázunk –mondja az ügynökség vezetője.
Pécsi úgy véli, ha több ügynökség lenne, segítenék egymás munkáját. Így nemcsak elfogadhatóbbá tennék a művészmenedzsmentet, hanem ugyanolyan jól jövedelmező vállalkozások lehetnének, mint bárhol a világon.
