Jó ideje már annak, hogy a magyar kultúrába késve érkeznek a könyvek. A remekművek nyilván sosem késnek el, de mi van, amíg kiderül róluk? W. G. Sebald első könyve éppen erről szóló tanulság: nem az elsőt fordították először…

Ha az ember legalább egyszer utazott Itáliában, például a Garda-tótól Velencéig vagy Milánótól Nápolyig, már nem élt hiába. Írók és regényfigurák számára egyaránt kultikus utazásról van szó, elég Stendhalt, Thomas Mannt vagy épp Szerb Antalt említeni, és az olvasott meg tájékozott utazó hamar egy regény szereplőjének érzi magát. Kivált ha élénk a fantáziája és engedi magát a valóság és a kitalált világok érintkezéseinek, összecsúszásainak, egymásba való átváltásainak játéka által sodorni. Sebald is ezt teszi, ám előtte Henry Beyle-ről írt rigorózus dolgozatával egy egész fejezet erejéig felkészül az útra, mintha csak a nagy előd nyomdokain akarna álruhában kóborolni. Ezért is a Beyle név következetes használata, hiszen egész mást lát Itáliából Bonaparte hadnagya és mást lát majd Stendhal, aki arra int, hogy az emlékezet pontosabb, mint a legjobb rézkarc. Mi már nyugodtan hozzátehetjük, hogy a legjobb fotográfiánál is pontosabb, ha a lényeges dolgokra akarunk figyelni.

A könyv második fejezete afféle álruhás utazás Itáliában. Lehet találgatni, hogymiért Bécsből indul a narrátor, és mi dolga azzal a félkegyelművel, akit először 1940-ben vittek be furcsa viselkedés miatt egy klinikára, és 34 év után próbaidőre nyugdíjazták. Ernst Herbeck, akiről sajnos nem tudunk meg közelebbit, mintha paradigmatikus figura volna, bár a szerző elhallgatja a prekoncepciót. Egy jó nyomozó azonnal feltenné a kérdést: honnan ismeri ön? Az értelmes olvasó nem tesz fel ilyen kérdést, hacsak nem érdekli különösebben az elbeszélő irodalmias kedélybetegsége és az az írásmód, ahogy állandóan megtalálja a tárgyát, helyzetét és szereplőjét, ami/amely/aki éppen útba esik vagy hasonlít. No de mire? Nyilván arra az önmagára, akit elhallgat, akire közvetlenül nem akar reflektálni, de akit finoman, alig érezhetően sző bele egy utalások és lehetőségek alkotta hálóba. Velence, Verona, Garda-tó, Grillparzer, Casanova, Kafka.

Ez utóbbi nagyon rossz útitárs,mertminden kedélybeteg úgy látja a világot, ahogy akarja. Egyfajta szabadság ez. Sebald nagy története, amikor Dr. K. (nevezzük egyszerűen Kafkának) a Garda-tónál novellája hősével találkozik, Grachussal, a vadásszal, aki a Fekete-erdőben élt és halála után nem költözhetett át a másvilágra, mert a szállítók eltévesztették a partot. Innen válik az utazás rémálommá, mert mi van, ha éppen halottak vagyunk, akiket nem tudnak átvinni a túlpartra – egyszerű tévedés miatt. Ez az álruha, amit Sebald rátukmál az olvasóra.

A valódi halál nem ilyen, nemcsak azért, mert más metaforákat is tudunk, hanem mert vannak igazi halottak, akikről nem tudunk semmit. Például egy fénykép a könyvben öt Werhmacht-katona sírjáról, akik ellenálltak, oktalanul és értelmetlenül. De ők az igazi halottai ennek a könyvnek, ők nem egy metafora. Szívszorongató, amikor Sebald a saját falujába (W.) látogat álruhában vagy inkognitóban, aztán felmondja a történetet, elmesél mindent és mindenkit, mellékel fotót és térképvázlatot egy régi könyvből, mintha igazi, hiteles vagy teljesen fiktív volna az egész. Itt billen át a történet, abba a rosszízű, szorongásos világba, ahol irodalmi szempontból nincs már hitelesség, azt ír mindenki, amit akar vagy amit tud. Jó a szöveg vagy rossz, ez a kérdés. De ha az ember íróként a világhálón bekereshető szülőfaluját csak monogrammal említi (tudjuk, játék az egész), akkor miért szeretné, hogy halála után a révész átvigye a megadott címre? Olyan, mint Budapesten vagy Bukarestben a taxi. Aki nem tudja, hol jár, nem tévedhet el. Pedig erre készült, arra a gyönyörű lebegésre, amikor valóság és képzelet összefolyik. W. G. Sebald első könyvének az az egyetlen komoly baja, hogy a szerző akkor még valószínűleg nem döntötte el, mi a valóság. Az irodalomról már mindent tud 1990-ben, az életről még semmit, vagy annyit, hogy az a kultúra halvány mása. Azóta sok minden történt Európában, nincs még vége a történelemnek.

Haza kell menni Londonba, ezt mondja minden igazi angol, ha szorul a hurok.