Határon túliak határon innen
Másnap a szakmai beszélgetésen mesélik a színészek, hogy a rendező egy diszkóba akarta helyezni a ligeti hintás legény történetét, de a próbák során rádöbbentek: a szöveg olyan erős, hogy felesleges az efféle aktualizálás, az „eredeti” kort Karády-dalok hangkulisszái idézik finoman. A kritikusok közül többen felvetették,menynyire termékeny, ha egy sok évtizedes játszási hagyományokkal terhelt művet egy ettől a kötöttségtől mentes rendező visz színre, mint amilyen a román Victor Ioan Frunza…
A kisvárdai fesztivál alatt nem főznek neves színészek vendéglők teraszán, nem grasszálnak tévéstábok híres emberekre lesve, nincs semmi (bulvár)felhajtás – igaz, fesztiválhangulat sem pezsdíti a kisvárost. Estefelé már csak a Művészetek Háza mellett felállított sörsátorban zajlik egyre vidámabban az élet, ám ott kizárólag a társulatok gyűlnek össze. Az ízek fesztiváljának (vagy valami ilyesminek) nevezett kísérőprogram helyszínén két sátorból ottlétemkor csak az egyik volt nyitva, az is csak fél napig.
Az ország keleti zugában huszonkét éve minden nyáron gazdag áttekintés kapható az erdélyi, a dél- és a felvidéki magyar színjátszás elmúlt szezonjáról. Arról, hogy mi született Szabadkán vagy Kassán, Beregszászban vagy Sepsziszentgyörgyön. Az idén 9 nap alatt összesen 20 előadás került a programba, szerepeltek a kolozsvári egyetem „színisei”, az újvidéki és a marosvásárhelyi akadémisták is. Ám fájón hiányzott például a Kolozsvári Állami Színház, amely a határon túliak között az egyik legkiemelkedőbb, nemzetközileg is jegyzett műhely. A román Andrei Serban rendezte Suttogások és sikolyokat csak olyan kompromisszumok árán lehetett volna bemutatni, amit ők nem vállaltak – tájékoztat Nyakó Béla. A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Házának igazgatója nem is álmodik korszerű színházépületről, örül, ha az évről évre csökkenő támogatásból valahogy kijönnek. Az idén 65-70 millió forintnyi költségvetést terveztek, ám hogy végül mennyi pénzük lesz, az a jövő zenéje… Nánay István kritikus, aki a kezdetektől ismeri a fesztivált (és a 70-es évek eleje óta követi figyelemmel a határon túli színházi életet), azt mondja: jó ideig technikai jellegű problémák fel sem merültek, mert az elképesztően rossz anyagi helyzetben lévő társulatok kis túlzással vándorszínészi felszerelésekkel érkeztek. Tegyük hozzá: sokszor így van ez ma is. A beregszásziak Ahogy tetszikjének társulatostul bele kell férnie egy rozzant Ikaruszba, hogy eljöhessen például Kisvárdára.
Szűcs Katalin Ágnes, a fesztiválra válogató kritikus a minőségre koncentrál. A fesztiválra hagyományosan minden határon túli kőszínházi és színvonalas produkcióval rendelkező társulatot meghív, és ő határozza meg azt is, hogy ezen belül mely produkciók kerülhetnek a versenyelőadások mezőnyébe – az idén 16 nagyszínpadi és stúdióelőadás. Szűcs ugyan fontosnak tartja a versenyprogramot is, de szerinte az értékfelmutatás a fesztivál igazi küldetése.
Amikor azt kérdezem Nánay Istvántól, hogy mit emelne ki az idei kínálatból, amiért feltétlenül érdemes Kisvárdára jönni, A mizantróp sepsziszentgyörgyi előadása mellett a 20/20 című előadást említi. A marosvásárhelyi Yorik Stúdió és a bukaresti dramAcum román és magyar színészeinek produkciója véleménye szerint a téma dokumentartista feldolgozásmódját, a rendezői és a színészi munka minőségét tekintve is kiemelkedő teljesítmény. Marosvásárhely 1989-es fekete márciusának magyarverései után a román–magyar együttélés és a hallgatás kérdéseit igen élesen felvető kétnyelvű előadást látta Sólyom László köztársasági elnök is, jelezve: nem pusztán udvarias gesztusnak szánta kisvárdai látogatását.
Élvezetes, bár kissé tempóját vesztett volt a Szabadkai Népszínház Safe House című krimije, amely a szövegtől az előadásig saját anyag. Az ilyesmi azért izgalmas, mert ők is felteszik a kérdést, akárcsak a 20/20 esetében: hogyan élünk? A komáromi Jókai Színház Három nővére egy színházi próbán játszódik, ám a szépen kidolgozott előadásban éppen a színházi valóság eljátszott hétköznapiságától nem tudott következetesen elválni a költőinek szánt színpadi valóság.
– Rosszul alakult – vágja rá Nánay, amikor a határon túli és az anyaországi színházi szakma közötti viszony két évtizedes múltjáról kérdezem. Mint mondja, sokan jöttekmár el Kisvárdára, és csodálkoztak rá egy számukra távoli világ értékeire, de a következő években nem látta őket újra. Hozzáteszi: a hazai szakma konzervatív és megosztott, nem alakult ki a szabad, kétirányú közlekedés. Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója (szintén kisvárdai veterán) azt mondja, úgy tűnik, leginkább nekik, határon túliaknak fontos és hasznos a rendszeres találkozás intézményi kerete. Hiszen nincs érdemleges anyaországi kritikai visszhang, Kisvárdán csak esetlegesen találkoznak más fesztiválok képviselőivel, programszervezőkkel, akik magyarországi színházakban, fesztiválokon, művelődési házakban bemutatható határon túli előadásokra vadásznának.
– Nálunk, a Csíki Játékszínben évente kisorsoljuk, ki az a kettő, aki mehet a POSZT-ra nézőnek – meséli a Liliomként megismert Veress Albert csíkszeredai színész, akinek azonban eddig még egyszer sem volt szerencséje.
– Kisvárdán viszont minden társulatból nyolc-tíz fő „megfigyelőként” több napra maradhat, s itt még arra is jut egy kis időnk, hogy megnézzük egymást.
