Humorzsákban futás
A mozgó karikatúrakiállítást úgy tessenek elképzelni, hogy van két (városszerte jóval több) fiatal önkéntes, akiket az Oktogonnál az 1929–32-es gazdasági világválság modorában, de persze az akkorinál sokkal, de sokkal kedvezőbb konstellációban beöltöztetnek olyan szendvicsembereknek, akiknek a tábláira nem akciós, alkalmi zárolajzók vannak rajzolva, hanem vicces jelenetek, olyan alkotóktól, mint Kaján Tibor vagy Balázs Piri Balázs, és a kezükben nem a világszínvonalú márkás női és férficipőket (990 Ft-tól) kínáló közeli bolt szórólapjait fogják, hanem a humornapok programajánlóját. Tehát elöl is, hátul is van rajtuk egy-egy tábla, pont ugyanennyi karikatúrával, és akkor ezek az önkéntesek elindulnak a Nyugati felé egy kis jókedvet csinálni, de a táblákat összekötő tépőzár minduntalan elereszt, és itt jövök a képbe jómagam: én vagyok az, aki időről időre segít az összerakásban, és ettől egy eddig ismeretlen, de nagyon jó érzés kerít hatalmába. Hasznos vagyok.
Mivel azt kellett tapasztalnom, hogy már vagy ötven métert jöttünk, de látszólag egyetlen járókelőben se sikerült felkeltenünk humorunkkal a szunnyadó érdeklődést, elhatároztam, hogy utánajárok a különös jelenségnek: a másfél méterenként álló szórólapozók egyikétől csak azzal a feltétellel fogadtam el az öreg kontinens legfontosabb nemzetközi szakvásárain rendre első díjat nyerő, ám mindössze egy nagyobb doboz gyufa áráért kínált precíziós karórák megvásárlására ösztökélő cédulát, ha nyíltan színt vall. –Tetszik? – szögeztem a kérdést emberemnek a Balázs Piri-képre bökve. –Hű, nagyon – hangzott az őszinte és megfontolt válasz. Egy szórólappal kevesebb ott, eggyel több itt.
A humornapi programajánló egyébként szépen fogyott, a Szondi utcáig úgy ötvenet sikerült elsütniük az önkénteseknek, akiket hívjunk Balázsnak és Ferinek, bár a Ferenc is helytálló. Különösebb port azonban továbbra sem kavartunk. Talán ha három és fél mosolyt, ha sikerült kipréselni a publikumból, mire a Nyugatiig értünk, ahol átmentünk a körút túloldalra, hátha ott viccesebb kedvében van a nép. Szép lassan visszabaktattunk az Oktogonig, de nem. Ráfordultunk az Andrássy útra, de ott se nem. Szomorú – nyugtáztuk vicces rajzokkal elöl-hátul.
Na de az Operettszínház előtt este, a TÁP Színház ünnepi előadásán bőségesen kárpótolva lettem nevetésből, bár kétségtelen hogy a nevetést 90 százalékban magából csalta elő a remek társulat, és az is kétségtelen, hogy többnyire inkább paranoid röhögésre hasonlított, természetesen egy jól körülírt művészi koncepció jegyében. Rendkívül vicces műsor volt, úgy kezdődött, hogy sehogyse akart elkezdődni, csak telt-múlt az idő, amelyet mókás 70-80-as évekbeli reklámok megtekintésével ütöttem el, a hatalmas kivetítőn olyan szép régi emlékeket idéztek fel a szervezők – a jóisten aranyozza be a kezüket –, mint a Fővárosi Takarító Vállalat, a Hódiköt-pulóver és Jóska, Gyurka, meg a véres hurka. Aztán úgy háromnegyed óra múlva egyszer csak felbukkant egy öltönyös-kosztümös csoportozat, szemtájékon perforált papírdobozok alá rejtve el fejét, és végre kezdetét vette a várva várt műsor.
Úgy kezdődött, hogy a színészek, akit csak értek, megkérdeztek, menynyi az idő, majd a válaszon irtózatosan nagyokat kacagtak, naná, ennyi hülyét, itt álltak és vártak az ingyencirkuszra ötven percet, kolosszális. Ezután egy frenetikus antivicc jött valami bagolyról, aki elment a Thália Színházba, később meg tényleg jött egy bagoly, egy nyúllal és egy asztronautával, ők is nagyot nagyokat nevettek, és jókat mondtak, miközben egy hölgyszínész egy marék száraz betűtésztát vágott az arcomba, azzal, hogy ez itt a humorrizs, remek volt. Volt még egy-két hasonlóan kacagtató produkció, de nekem személy szerint a humorzsákban futás tetszett a legjobban, az Operett bejárata és az ún. Humorforrás, tehát a Mikroszkóp Színpad között, de talán még ennél is jobb volt az, ahogy a társulat, úgymond bekeretezte az előadást, tudniillik úgy fél óra után viszszavette a dobozfejet, és amilyen hirtelen jött, úgy tűnt el.
Egy háromtojásos H betűvel őrzöm a nap emlékét, lefekvéskor esett ki a hajamból.
