Hogy melyik tábornak van igaza, abba ne menjünk bele, főként, mert egy volt válogatott labdarúgó életszagú meglátásai – az interneten minden elérhető – összevethetetlenek az új iparosnemzedék bányászmunkájának konklúzióival; ha nekünk, nézőknek szerencsénk van, akkor a kettő kiegészíti egymást, ha meg nincs, akkor az van, mint most: Bognár olykor alig leplezhető, „hát, ez egy tökkelütött” ihletésű gondolatfolyammal pakol oda egyet verbálisan.

Mindenesetre ezúttal se vitraytamásozás, se knézyjenőzés nincs, ami egyrészt jó, másrészt nem annyira. Részint senki nem hasonlítgat, tehát hozzávetőleg elégedett (apatikus?), részint igazi egyéniséggé – a jelek szerint – még senki sem nőtte ki magát; korrekt munkavégzésen és jobb-rosszabb cifrázáson túl nincs az a plusz, ami emblematikussá tenné a riportert.

„Kihangsúlyozni”, „leamortizálni”: ilyesmiken mostanság föl se szisszenünk, a „Cannavaro vár” és a „Franco, a csel is frankó” típusú szóviccekre is csak legyintünk. Hogy a Beausejour nevű játékos „Bozsúr”, s nem az alighanem megfejthetőbb „Boszezsúr”, szinte mellékes is, kivált, mert ha valamennyi fellépő nevét úgy ejtenénk, ahogyan azt – például hazájában –kell, akkor arra jutnánk: inkább ne mondjon senki semmit, legföljebb azt, a „fehér hatosnál a labda”. Az észak-koreaiak esetében is csak hümmögünk, mekkora jópofaság ezeket a szerencsétleneket folyamatosan, stúdióban-riporterállásban berendezkedésükből fakadó sajátosságaik miatt karikírozni; két-három „kedvesvezetőzés” még teljesen oké, hanem a csapat második mérkőzésének hajrájában is erőltetett „jó, hogy nem adták a meccset az észak-koreai televízióban, mert akkor rossz példát mutattak volna a dolgozóknak”, továbbá „atomjaira hullik a csapat, ha értik” már nem csupán sok, hanem unalmas. Ennél már csak a beharangozók emészthetetlenebbek: a „lehet-e fapapucsban szusit enni?” vagy a „jön a svájci torpedótól megfeneklett armada” hangalámondás konkrétan primitív, akár a stúdióbelső, amely egy-egy darab asztallal és labdával, továbbá négy pár lógó lábbal (műsorvezető és három szakértő/vendég) sugallja, hogy a kivitelezők nem a vizuális forradalom híveiből kerültek ki.

A gyakran kényszeredettnek tetsző stúdióbeszélgetések sorában természetesen akad üdítő is; na, nem akkor, amikor a több futballcsapattal is minimum furán manőverező Sallói szakértő azt reflektálja önnönmagára: „Ez szakma.” Ha az lenne, nyilván az érintett is komolyabb karrierrel büszkélkedhetne, ugyanakkor speciel Rátgéber kosárlabdaedző meghívása – ismervén a szerbek életét – telitalálat. A riporterállásból érkező „nem hagyta magát elnyomni, mint egy öntudatos afrikai nép” mondatra is biccenthet, aki színre vágyik, miként az efféle poént se bánjuk: „Leszámítva az egy paraguayi helyzetet, nyugodtan mondhatjuk azt, amit udvarias ember mond, ha rálépnek a lábára: nem történt semmi.”

Van még két hét. Hajrá.