Radikális zöldterv környezettudatossággal és földhőfűtéssel, esőciszternákkal, a falakra futtatott japán vadszőlővel. A szakmán rég látott lelkesedés hullámzik végig, sőt még az is megtörtént, amire mi, magyarok oly hevesen vágyunk: némi hitetlenkedéssel vegyes elismeréssel a nemzetközi sajtó is sokat írt a tervről. A zsűri egyik tagja, a barcelonai főépítész akkori mondása szállóigévé lett: ha valaki rántottát akar enni, előbb fel kell törnie a tojást – azaz az új tömbnek még akkor is ki kell jönnie a körútig, ha ez a Podmaniczky utcai posta műemlék épületének a lebontásával és a korábban mellé tervezett irodaépület tulajdonosainak kártalanításával jár.

2009 vége: az egykori győztes terv helyén lecsupaszított posztipari dzsuva és szomorúság, Eiffel csarnokából éppúgy nem lett pálmaházas sétálótér, ahogy a sínek sem süllyedtek le, és a Városliget zöldje sem költözött be egészen a körútig. A nagy, zöldromantikus negyedalakításból nem lett semmi, megépült viszont az az irodaház, amelyet már korábban is ide terveztek. És a sarkon lévő postaépületet sem kellett hozzá lebontani – igaz, néhol úgy néz ki, mintha cipőkanállal csúsztatták volna mellé. A Finta Stúdió építésze, Fekete Antal kétarcú épületet tervezett ide, mert egyrészt a nagy ívű városalapító kezdeményezések után egy újabb irodaházi üvegdoboz felbukkanása nem túl biztató, másrészt viszont lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is – és akkor is komoly budapesti tapasztalatokra alapozunk.

A körútra ugyan csak éppen hogy kitüremkedik kisebbik tömbje – a homlokzata függőleges kék- zöld-szürke üvegcsíkokból van összerakva, de az üres ingatlanokat kínáló, hatalmas szalaghirdetésével olyan, mint egy felmatricázott, akciós cipősdoboz –, igazi méreteit azonban csak befelé mutatja meg. Láthatóan minden beépíthető alapterületet hasznosítható négyzetméterekre váltottak, a többosztatú üvegfal ugyanakkor finoman megtörik, és igen stílusos az is, ahogy három hatalmas platán kedvéért rögtön a körúti tömb mögött van egy beugrója. A Nyugati pályaudvarral párhuzamosan, hosszan elnyúló üvegfala egyrészt szolidan tagolt – a Podmaniczky utca felé pedig, ha lehet, még illemtudóbban lebutított a vonalkódos ablakkiosztás –, szóval van benne finomság, sőt még leheletnyi könnyedség is, mégis az az érzésem, leginkább semleges, olyan legkisebb közös többszörös, amely a legrigorózusabb megrendelőnél is átmehet.

Nyilván a hely szelleme teszi ezt vele, hiszen egyrészt sokkal rendezettebb ez így, mint a rockszínházi sátor vagy az ideiglenes parkoló környékének egykori, ingyenes vizeldei hangulata, másrészt a kormányzati negyed tervével felröppentett lehetőségekhez képest mégiscsak visszalépés. Pontosabban, újabb elveszett lehetőség: mert én tudhatom ugyan, hogy milyen pazar kilátás nyílik az épület minden úgynevezett igényt kielégítő felső szintjén, de azt még erősebben tudom, mennyire magánjellegű tény ez, csak a bérleti díjat fizető keveseké – azaz az új közösségi terek kihagyott lehetőségének árnyékában érdektelen. Ezt pótolná egyébként az a gödörszerűen lesüllyesztett és példásan összerakott zöld terület is, amelynek létrehozását szintén a beruházó vállalta. Dizájnos térmegoldások, a Millenárisra emlékeztető zöld felületek, de ez a történet is továbbíródik. És ez a magánterületen közösséginek tervezett tér is átalakul: biztonsági őrös kultúránkkal kereszteződve a park éppen a lazaságát és sokszínűségét veszti el, feszélyezett pszeudozöld felület lesz, ahol több a tilalom, mint a lehetőség, és ahol a fűre heverni mondjuk nem, csak a vendéglátó placcokon fogyasztani lehet.

Persze, tudom, bizonytalan státusú terület ez, közel a Nyugati aluljáró népe. Meg ott élünk, ahol Meki lehet egy Gustav Eiffel tervezte pályaudvar császári várójából.

Biztonsági őrös kultúránkkal kereszteződve a park éppen a lazaságát veszti el