Két éve főnixmadárként született újjá, azóta ontja a dalokat, közép-európai fehér nőként javarészt tradicionális amerikai fekete gospeleket, bluesokat. Király Martina úgy érzi, szerencsés, rátalált a maga útjára.

Több szempontból is rendhagyó pálya az övé, pedig nem indult nagyon másként, mint a kortársaié: a hatvanas-hetvenes évek gitárcentrikus rockzenéjén nevelkedett, egy olyan korban, amikor az egyetlen rádión még mehettek hiánypótló életműsorozatok és olyan nyitott szellemiségűműsorok,mint a Lemezbörze helyett. Martina számára akkor minden hét újabb felfedezést hozott, s miközben a szülei által kijelölt úton, az ELTE angol–olasz szakán poroszkált, végigjárta – ahogy ő fogalmaz – a maga „privát bölcsészkarát”, a világirodalmat. A diploma egyedül olaszból lett meg, de ezt egyáltalán nem bánta, sőt a mából visszatekintve határozott fátumnak tekinti.

Időközben ugyanis a zeneszeretet annyira elhatalmasodott rajta, hogy nemcsak hallgatni, hanem maga is művelni akarta, s már kellően bátorrá vált ahhoz, hogy többre vágyjon az otthon a gyerekeinek zongorázó nyelvtanári státusznál. Még az sem szegte kedvét, hogy csak negyedik próbálkozásra vették fel a Zeneakadémia dzsessz tanszakára, így ő abban az életkorban, huszonnyolc évesen kezdte el, amikorra akkori hősei – Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison – már rég csonkig égették a gyertyát. Viszont a tanszakon eltöltött évek a legszebbek voltak számára, egyfelől tele inspiráló emberi és szakmai kapcsolattal, diáktársakkal, akik közül többeknek (Lamm Dávid, Kovács Linda, SütőMárton) azóta is követi a pályáját, másrészt ekkoriban hozta össze a sors a két eltérő zenei világból jövő, de egyaránt a műfajok közötti átjárhatóságra törekvő alkotóval, Márkus Tiborral (Equinox) és Árkosi Szabolccsal (Anselmo Crew). Előbbi a kortárs dzsessz mélyrétegeibe és a klubéletbe vitte, utóbbi a nagyvárosi népzenék, mindenekelőtt a rap és a metál bugyraiba és a nagyszínpadok világába.Miközben magánszorgalomból megmerítkezett a magyar és roma folkban. Mert hát valaholminden ugyanarról szól, csak kicsit másképp. Ahogy ő mondja: soha az emberek egyformaságáról nem tanult anynyit, mint a különböző zenékből. Egyazon metaforák, fájdalmak, örömök, élethelyzetek.

„A betegség, amelyen átestem, egy sokkal igazabb út felé indított el. Olyan volt, mint egy tisztítótűz, a gyógyulással a kreatív csatornák is kinyíltak. Apokaliptikus élményeken mentem keresztül, totális érzelmi és fi zikai átmosáson. Megtanultam örülni a tehetségemnek. Ez a hivatás gyakran jár együtt magánnyal, de az amúgy is az alkotófolyamat része. Nem könnyű, ámde örömteli pálya az enyém. Nagy a kontraszt aközött, hogy mindezt milyen könnyedén kapom és milyen harcot kell vívni azért, hogy eljusson az emberekhez, akikért van. De kétségkívül megéri” –meséli a mozgatórugókat egy kávé felett, s a dalait hallva simán túlteszi magát az ember azon, hogy lénye, aurája közben nem nélkülözi a sötét tónusokat, negatív felhangokat.

Martina megtanulta elfogadni az élet ritmusát – azt, hogy mindennek megvan a maga ideje. A siker nem feltétlenül azonnal jön, hanem amikor megérünk rá. Megtanulta rábízni magát a „felsőbb erőkre”, ha úgy tetszik, a sorsra. Az éneklést küldetésnek, egyfajta lélekgyógyászatnak tartja. Képzett dzsesszmuzsikusként ma párakkordos dalokat ír – mintha visszatért volna a gyökerekhez. Hisz tudja, nem a harmóniamenetek bonyolultsága teszi őt hitelessé, hanem az, hogy a saját zenéjét játssza.

Bölcsésznek indult