Bélafi Szilárd ugyanis vak, futás közben folyamatosan kísérője vállát kell fognia. A versenyt 2006-ban New Yorkban rendezték, a szeptember 11-i terrortámadás áldozataira emlékező szervezők háromszáz fogyatékos személyt is meghívtak, akik egy-egy tűzoltó kíséretében teljesítették a távot. Harmincöt kilométer után Bélafi Szilárd kezdte rosszul érezni magát, megkísértette a gondolat, mi lenne, ha kiállna a mezőnyből? Ki vonna felelősségre egy vak embert, mert nem tud végigfutni negyvenkét kilométert? Azután arra gondolt, profi futók évekig álmodoznak arról, hogy egyszer talán eljutnak New Yorkba, ő meg itt nyavalyog valahol a negyvenezres mezőny második felében. A tűzoltó vállát markolva futott tovább, azután a holtponton átesve ismét könnyebbé váltak a léptei, végül a 28 650. helyen ért be. Nevét a távot szintidőn belül teljesítő indulók között közölte a New York Times.

Bélafi Szilárd abban az évben töltötte a huszonhatot. A magyar csörgőlabda-válogatott tagjaként volt már egy Európa-bajnoki címe, két ezüst- és egy bronzérme, résztvevője volt a Sydney-ben és Athénban az olimpiát követő paralimpiai játékoknak. A New York-i meghívás előtt Budapesten is futóversenyt rendeztek látássérülteknek, a csörgőlabda-válogatott szövetségi kapitánya azzal adta le a nevezését, hogy nyernie kell. Az itthoni győzelem volt a feltétele a tengerentúli versenynek. Pedig soha nem szeretett futni. Ennek ellenére a sport mindig is fontos része volt az életének, igazán meghatározóvá azonban látása elvesztése után vált. Jobb szemét hároméves korában kellett eltávolítani. A másik szeme retinaleválás miatt vált érzékennyé, óvni kellett volna ütéstől, terheléstől. Bélafi Szilárd azonban nem tudott magára vigyázni, ha csak egy kicsit felügyelet nélkül maradt, rohant focizni, kézilabdázni. Az edző végül a kapuba állította be, hogy ott talán kevésbé van veszélyben, persze rövid időn belül fejbe lőtték. De nem ez okozta a bajt. Tizenöt éves korában újra szaporodni kezdtek szemében a rákos sejtek, nem segített sem a kemoterápia, sem a sugárkezelés. Az utolsó esélynek tekintett németországi klinikán azt mondták neki: kiveszik a megmaradt szemét, és élhet vakon, vagy ragaszkodik a látásához, és egy éven belül meghal.

– A családom óriási tragédiaként élte át a történteket, de én már a kórházi ágyból úgy keltem fel, hogy egy új szakasza kezdődött az életemnek – meséli.

– Na persze ez nem ment ilyen könnyen, mert egy ideig még óriási fájdalmaim voltak. Háromóránként szedtem a fájdalomcsillapítót. De amikor Várpalotáról Budapestre költöztem a Vakok Intézetébe, lebeszéltem a többieket arról, hogy mindent feladva utánam költözzenek. Mondtam, nincs szükség arra, hogy közelebbről aggódjanak.

Rossz időben érettségizett. A kilencvenes évek közepén már nem volt szükség sem telefonközpontosokra, sem zongorahangolókra, az egyetemek viszont még nem voltak annyira nyitottak a fogyatékkal élő hallgatókra, mint az ezredforduló után. Bélafi Szilárdnak csupán két szakmát ajánlottak érettségi után: gyógymaszszőr lehet belőle vagy kefekötő. Az előbbit választotta, így került az Uzsoki utcai kórház rehabilitációs osztályára.

A mozit mindig is szerette. Míg betegsége ágyhoz kötötte, videók tucatjait nézte rongyosra. Látása elvesztése után ugyanezt csinálta: hallgatta a jól ismert filmeket, közben a fejében peregtek a képsorok. Amikor azután régi kedvencei, úgymint a Halálos fegyver vagy a Drágán add az életed! újabb epizódokkal folytatódtak, barátaival meséltette el az új részeket. Így alakult ki, hogy szenvedélyes mozirajongó lett, különösen, amióta a térhatású hangzású technológia is elterjedt. A személyzet sokszor észre sem veszi, hogy egy nem látó ember ül be a nézőtérre. A Corvinban a jegyszedő néni egyszer azt mondta neki: fiatalember, miért nem kedvezményes jegyet kért, magának nem kell teljes árat fi zetni. A Cinema Cityben legközelebb megkérdezte, hogy vakok milyen kedvezményt kapnak, amin a pénztárosnő úgy meglepődött, hogy alig talált szavakat. Végül diákjegyet akart adni, de azt Bélafi Szilárd nem kérte.

– Szeretek moziba és diszkóba járni, amikor a mély hangok a csontjaimban dübörögnek, részese leszek egy közös élménynek – meséli. – Egyszer volt vak barátnőm, de inkább látó lányokkal járok. Túlságosan látós igényeim vannak ahhoz, hogy egy másik vakhoz kössem magam.

Néhány éve saját VII. kerületi lakásában lakik. Otthona mint egy látó emberé, a szobában tévé, a ruhásszekrény ajtaján tükör, a falon fényerő-szabályozós villanykapcsoló. Ezek már gyermekként annyira tetszettek neki, hogy eldöntötte, ilyen okvetlenül lesz majd a saját lakásában is. A konyha sem egy vak ember háztartását idézi, Bélafi Szilárd rendszeresen süt-főz. Pörkölt, palacsinta, rakott krumpli egyre megy, egyedül a forró olajban készülő sülteket mellőzi.

– Konyhai baleset? Az edényszárítóból egyszer kiesett egy kés, miközben lágy tojást főztem. Amikor megéreztem az égett szagot, körbetapogattam a lábast, de minden rendben volt, hát főztem tovább. Amikor kész lett, és levettem az edényt a lángról, akkor találtam meg a kést a gázrózsán, de a műanyag nyele addigra teljesen leolvadt.

A csörgőlabda-válogatott tagjaként Bélafi Szilárd Finnországtól Brazílián át Ausztráliáig bejárta a világot. A pekingi paralimpiára nem jutott ki a csapat, ő azonban oda is elutazott, második gyógymasszőrként, gyúróként lett a küldöttség tagja.

Arra a kérdésre, mit érzékel a világból egy vak utazó, Bélafi Szilárd azt mondja, elég sokat. Rió de Janeiróban például felvitték őket a Cukorsüveg-hegyre, és neki eszébe jutott a Nincs kettő négy nélkül című filmből egy jelenet, amelyben a hegy tetejéről nyíló kilátást mutatták, és ahogy az arcát végigsimította a szél, a fejében megjelent a kép a régi filmből. De mindenhonnan rengeteg személyes benyomást is gyűjtött, a legtöbbet New Yorkból, ahol kétszer is maratont futott.

– Ez azért jó, mert amikor a betegségem után csörgőlabdázni kezdtem, volt egy háromszáz méteres futópálya, ahol egy kört sem tudtam lefutni – mondja –, ehhez képest ma bármikor futok egy félmaratont, a teljes távot meg mondjuk egyhavi felkészülés után teljesítem. A legfontosabb, amit közben megtanultam, hogy minden ember magának jelöli ki az élete korlátait. Hát én igyekszem ezeket a korlátokat olyan messzire helyezni, amennyire csak lehet.

„Egyszer volt vak barátnőm, de inkább látó lányokkal járok”