– Egy több mint hetvenéves újságcikkből ismertem már ezt a képet, úgynevezett lappangó műként szerepelt a nyilvántartásomban. Olyan festményekre használjuk ezt a kifejezést, amelyek létezéséről archív fotó vagy más forrás tanúskodik, hollétük viszont ismeretlen – magyarázza a legfrissebb Csontváry-monográfia, a tavaly megjelent Legendák fogságában szerzője, Molnos Péter. – Biztosnak látszott, hogy az MNG raktárában nincs a kép, hiszen a Csontváry-alkotások kartonjai között nem szerepelt, és a korábbi monográfiák sem említették. Az intézmény fotótárában azonban megtaláltam a róla készült felvételt, rajta a felirattal: a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona és hamis. Gondoltam, a dokumentum alapján előhozatom a raktárból lefényképezni, és persze, hogy alaposan tanulmányozhassam. Az első pillanatban tudtam, hogy a portré eredeti. A vászon struktúrája, az aprólékos, Münchenben elsajátított festésmód, vagy a hajtőnél meg a szakállnál ejtett sűrű, tűvékony bekarcolások mind erre utaltak. Nem beszélve a palettáról, vagyis a felhasznált színek együtteséről, amely tökéletesen megegyezik Csontváry két korai műve: a Fohászkodó öregasszony és az Almát hámozó öregasszony koloritjával.

A kételkedőknek további bizonyítékokkal szolgálhat Molnos Péter, aki a Szépművészeti Múzeum archívumában a festmény adásvételeinek körülményeiről nyomozott tovább. – A múzeum kivételes memóriával megáldott, lelkes munkatársa, Dörögdi Éva segített megtalálnom a vétellel kapcsolatos iratokat, köztük azt az 1933-as dokumentumot, amely szerint Büchler Gyula losonci tiszti főorvos Csontváry Kosztka Tivadar önarcképéért 280 pengőt kapott a múzeumtól. Az MNG adattárában folytattam a nyomozást, ahonnan egy másik fontos levél került elő. A kép korábbi tulajdonosa, az ugyancsak losonci gyűjtő, Oppenheimer Rezső fogorvos fia írta benne, hogy apja évtizedekkel korábban egy kitűnő önarcképet talált ott, „ahol a festő annak idején élt”. Ám ezt a művet később egy „képgyűjtő kollegájával elcserélte.” Márpedig Losoncon a két orvoson kívül nem szaladgált túl sok Csontváry-gyűjtő.

A képkálvária 1936-ban folytatódik, amikor a majdnem komplett Csontváry-életmű felvásárlója, Gerlóczy Gedeon kiállítást rendez Budapesten, s ott nemcsak saját gyűjteményét, hanem az „újonnan felbukkanó” műveket is bemutatja. A tárlatról beszámol a Pesti Napló, képes mellékletében ott a Molnos által felfedezett portré fotója. A május 3-i számban pedig mint „kis Önarcképet” emlegetik, kizárva ezzel minden kétséget, hogy netán az addig egyetlen Csontváry-önarcképként ismert kalapos-festőpalettás, nagyobb méretű képről volna szó. A Szépművészeti Múzeumból később a Nemzeti Galériába kerülő festmény 1948-ban mégis „hamis” stemplit kapott, így történhetett, hogy az értékes mű hatvan éve a budavári raktárban pihen.

Mi történik vele ezután? – kérdeztük az MNG főigazgató-helyettesét, Szűcs Györgyöt, s a válasz – „semmi” – csak annak fényében meglepő, hogy a laikust egy efféle felfedezés hallatán elragadja valamiféle ünnepélyesség. Ehhez képest a „kis Önarckép” pont ugyanott és ugyanúgy lóg a raktárban, ahol és ahogy az elmúlt évtizedekben. Azt persze elképzelhetőnek tartja Szűcs, hogy az isztambuli EKF-fel közösen rendezendő törökországi Csontváry-kiállításra a pécsi múzeum kölcsönkéri majd tőlük ezt a művet, de nem biztos. Amit azonban határozottan kijelent a művészettörténész: a múzeumoknak folyamatosan revíziózniuk kell több tíz- vagy akár százezres műtárgykészletüket. Hogy hogyan képzeli ezt el Szűcs György, arról a Szépművészeti beszélgetéssorozata, a MúzeumCafé június 24-i estjén beszélget Molnos Péterrel és más szakemberekkel.

Csellengő Csontváryk

Mára a művész 76 festményének lelőhelyét ismerik a művészettörténészek, ezeken kívül azonban 26 olyan Csontváry-alkotás címét, megfestésének időpontját és kiállításának helyszínét is tudják, amely az elmúlt nyolcvan évben tűnt el látókörükből.

Többségük egyetért abban, hogy a Molnoséhoz hasonló „szenzációs megtalálások” mellett nagy szükség volna tudatos kutatóhadjáratra is – főleg az 1945-ben szovjet hadizsákmányként elrabolt művek nyomában.

A raktárban marad