Jellemző, mi több, jelképi értékű a múlt pénteki Daphne koncertszerű bemutatója a Miskolci Nemzeti Színházban. Richard Strauss öregkori művét 68 éve nem játszották Magyarországon, a hazai homályból Kocsis Zoltán és a fesztivált igazgató operaénekes, Bátor Tamás együttműködése hozta elő, amely tavaly Schönberg Mózes és Áronját tette különleges ünnepi eseménnyé a Nemzeti Filharmonikusok részvételével. Ilyen előzmény után sem volt meglepő a zsúfolt nézőtér – no meg a címszerepet éneklő Rost Andrea, a Gaiát éneklő Iulia Merca, továbbá Janez Lotric, Horváth István, Palerdi András föllépése miatt sem –, ám ugyanilyen zsúfolt képet mutatott a színpad is. Strauss nagyzenekarra komponált művének megszólaltatói alig fértek el rajta, az énekesek épp hogy fel tudtak állni székükből. Már-már mosolyt fakasztott, ahogy hátul, az énekkar elé beügyeskedték a 7-8 méter hosszú havasi kürtöt.

– Sajnos, ezzel kell számolnunk. Nagyszerű vendégelőadásokat mondanak vissza külföldi társulatok, miután megkapják tőlünk a miskolci színpad szűkös méreteiről szóló adatokat – mondta a fesztivál záró sajtótájékoztatóján Bátor Tamás ennek kapcsán feltett kérdésemre. Azt firtattam: nem találhattak volna-e tágasabb helyszínt ehhez a remek előadáshoz? Hiszen ott van a Miskolci Egyetem tágas aulája – gondoltam –, ahol ugyancsak tartanak zenei eseményeket. Felvetésemre „csattanós” választ maga a helyszín adott még az aznapi hangversenyen. A Milánói Scala kórusa a Carmina Buranát adta elő, ami az aulában – mit szépítsük – igen csinnadrattásan hangzott, részben Bruno Casoni karmester és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának felfogása miatt, részben bizonyítva: kifinomult zenei produkciókhoz e betonkolosszus aligha alkalmas befogadó hely.

A miskolci Daphne, akárcsak az idei operafesztivál számos izgalmas előadása – például az Észt Nemzeti Opera Wallenbergje; a német Gerai Állami Színház Britten-bemutatója, a Lukrécia meggyalázása; vagy a Prágai Nemzeti Színház Don Giovannija – többé-kevésbé két dologra utalt. Az egyik, hogy Miskolcon nagy léptékű kulturális modernizáció felé vették az irányt immár tíz éve, szélesre tárva a kaput a sokszínű európai (opera)kultúra előtt, megtartva az előtérben a magyar, elsősorban a bartóki művészetet (a fesztivál neve is Bartók+ …). A másik pedig, hogy ilyesmit nálunk aligha lehet csinálni kényszerű megalkuvások, idegtépő és megalázó helyzetek nélkül. Mert nincs meg hozzá a szükséges infrastruktúra, színpadaink többsége meghaladott állapotokat tükröz; és a kultúráról való gondolkodás, az intézményi viszonyok, a finanszírozás színvonala is jóval alatta van az európai mértéknek, igényességnek, többek között azért is, mert nincs megfelelő gazdasági háttér. Röviden fogalmazva, kultúránk környezete és szellemisége nagyrészt változatlanul provinciális; a politikai osztály húsz éve nem hajlandó tudomásul venni, hogy milyen közfeladatai volnának a felemelkedés, modernizálódás érdekében. Mindezt éppen Miskolc, a kivételnek tűnő hely perspektívájából lehet jól látni.

Nagyobb baj ez, mint amilyet az idei árvíz okozott a miskolci operafesztiválnak is azzal, hogy 20 százalékkal kevesebb volt a néző a tavalyihoz képest. Miskolc így is kiemelkedik a mezőnyből (a művészeti fesztiválszövetség adatai szerint a csökkenés általánosságban meghaladja a 30 százalékot), mi több, a fesztivál is jelentős adományt gyűjtött látogatóitól az árvízi károsultak javára. A Daphnét ünnepelve éneklő Rost Andrea pedig június 30-án tart még egy jótékonysági koncertet a városban. Rajta, rajtuk nem múlik.

Az Észt Nemzeti Opera a Wallenberget hozta el