A válasz persze mégsem annyira bonyolult. Az első jelentős különbség a méretekben van. A fesztivál 14 városra nyújtózik, vagyis egész Észak-Rajna–Vesztfáliát beteríti, és elvileg annak 18 millió lakosát szólítja meg áprilistól augusztusig. Több mint kétszázmagyar vonatkozású rendezvényről van szó, ám mielőtt valaki meghökkenne a tömény és vélhetően sűrű programon, elárulom, így szétszórva helyenként fel sem tűnik a magyar jelenlét a vesztfáliai városok rendkívül sokszínű és gazdag kínálatában. Talán ez is magyarázza, hogy kevesen jutnak el a rendezvényekre (a táncestek többnyire félházzal vagy kicsivel többel mentek), ám akik eljönnek – állítják mindenhol –, annál lelkesebben fogadták a produkciókat.

A düsseldorfi Malkastenbe például nem is lenne könnyű bejutni: a három németországi ösztöndíjjal kitüntetett magyar művész tárlata ugyanis egy héten egyszer, kedden délután hét és tíz óra között látogatható. Azért senki se gyanakodjon szabotázsra, a német művészegyesület kiállításai főként a szakmának szólnak, így Esterházy Marcell fényképeit, Vécsei Júlia rajzait és Fodor János szobrait, a düsseldorfi tartózkodás lenyomatait csak egy szűk, ám annál értőbb réteg ítéli meg. Kell is hozzá a megértés, hiszen Vécsei egyik „üvegrajzából”, a két egymásra préselt üveglapból már kipergett a festéknek használt, piros por, s így jobbára tönkrement alkotásnak tetszik, semmint önálló üzenettel bíró műnek. Fodor János faszobrai, a különös istenek, állatok és Vénuszok viszont egyből elragadják a képzeletet, mint ahogy a többi, hétköznapi tárgyakból átalakított munkák is: főként a konyhai mosogatószivacs tetejére ragasztott miniatűr temető...

Nem tolonganak a dortmundi múzeum magyar vonatkozású, ám jobbára a német történelem egy szeletét megragadó Német egység a Balatonnál című tárlaton sem. Pedig a főként interjúkból, számos magánfelvételből összeállított filminstallációk csakhamar odaszegezik a látogatót a falak elé. A kilencvenes évek hivatalos német egyesítése ugyanis a Balaton partján kezdődött el, a fülledt hetvenes és nyolcvanas években, mikor is NDK-s és NSZK-s „turisták”, szétszakadt családok, elválasztott szerelemesek találkozhattak ismét a kempingezés ürügyén. Mindezt a Stasi és a magyar belügyesek figyelő szeme előtt, persze. A felhívásra ötvenen jelentkeztek, s közülük választották ki azt a nyolc személyt, akik a kivetítőkön mesélik el történetüket: élményeket, szökést, a balatoni nyarak feledhetetlenségét. Az interjúkból, az összegyűlt ezer fotóból és tizenöt órás archív filmfelvételből vágta össze Forgács Péter és Hámos Gusztáv a kiállítás anyagát. És persze nem hagyhatták ki a Stasit sem: láthatunk dokumentumfilmet a lehallgatás és megfigyelés módszereiről, fotókat a határon elkobzott és szorgalmasan archivált „veszélyes” tárgyakról (kötéltől a fejszén át a harapófogóig), és dr. G., a Balatonra szakosodott német ügynök is mesél célszemélyekről, rántott húsos konspirációról. A tárlat hangulatát azonban leginkább a két egymás mellé állított autó fejezi ki: Trabant és Mercedes magyar nemzetiszínű szalaggal összekötve...

Kevesebb humort tartogatott a düsseldorfi, egykor villamosdepóként szolgáló Tanzhausban vendégeskedő Nagy József társulata. A délvidéki születésű, Párizsban tanult kortárs táncművész és csoportja a 100 tű hosszúsága című darabot adta elő a kitartó és rendkívül udvarias publikumnak. Mintha Pollock műtermében szabadultak volna el az ápoltak – talán így jellemezhetnénk legjobban az akciófestészetet a tánccal vegyítő produkciót, melyet még a legnyitottabb német nézők egynémelyike is felvont szemöldökkel szemlélt. Nem így a Dortmundban vendégszereplő, ám Berlinben élő Salamon Eszter produkcióját, aki barátait és családját felvonultatva avat be minket a magyar néptánc rejtelmeibe. A Magyar Táncok egyszerre tépelődő önvallomás, egyetemi katedrára kívánkozó előadás és tánc, tánc. A pálmát azonban a Tünet Együttes viszi el esseni előadásával. A Nincs ott semmi a kortárs tánc és a videóinstalláció szerencsés és ritka egyesülése, mikor is a technika nem csupán cifra dísz, hanem a táncos mozdulataira reagáló csoda. Így nem is csodálkozunk a vastapson, az ovációkon.

Pedig a fogadtatás lehetett volna jóval visszafogottabb is. A német szervezők ugyanis arra panaszkodtak, hogy a meghívott ország, különösen pedig a magyar kulturális minisztérium részéről szokatlan apátiát tapasztaltak. Lehet, hogy a választási év vagy a lassan már csomagoló adminisztráció miatt, de elmaradt a várt szakmai és financiális segítség. Ez utóbbi nem okozott jelentősebb fennakadást az 1,2 millió euróból gazdálkodó rendezvénynek, de a programok összeállításában csak a személyes, informális kapcsolatokra hagyatkozhattak a kínálat összeállításában. S bár itt nincs központi irányítás, a fesztiválon résztvevő városok és intézmények szabad kezet kapnak, a mostani azonban túlontúl nagy szabadságnak tűnt... Pedig a németeknél művészetszeretőbb és nyitottabb közönséget nehéz elképzelni. S lehet, hogy emiatt is, de úgy döntöttek: ideje felülvizsgálni az egy-egy nemzet bemutatkozása köré szerveződő fesztivál koncepcióját. A jövőben inkább egy-egy művészeti ág lenne a hívószó, mert így nem kellene mindenképpen a magyar vagy épp svájci művészek között keresgélni. Jöhetne a legizgalmasabb, a legérdekesebb. Akár Európa minden tájáról.

Apropó, Európa. Némi kárörömmel állapítjuk meg, hogy az elvileg Essennek, de tágabb értelemben a Ruhrvidéknek kijáró európai kulturális főváros cím itt sem rengette meg alapjaiban a tájat. Talán mert itt az élet szervesebb része a kultúra. Ez abban is látszik, hogy az esseni Folkwang Múzeum idén januárban átadott, új és lenyűgöző épületében vasárnap délelőtt szinte lépni se lehet a látogatóktól. Talán mert tudták, hogy Van Goghhoz nem igazán passzol a félkész épületek jellegzetes malterszaga.

A Tünet Együttes esseni bemutatója vastapsot és ovációt aratott