A zenekar egyértelműen javult a bemutató óta, aki semminek sem tud felhőtlenül örülni, az esetleg felpanaszolhatja, hogy a két korábbi előadás próba volt a harmadikhoz, lehet, hogy ha sikerülne húszat eljátszani sorozatban, a huszonegyedik már szorosan ragaszkodna Wagner elképzeléseihez. Ami a rendezést illeti, lehet, hogy a húsz előadás sem volna elég a megszeretéséhez, és nem is elsősorban a nagy bayreuthi szürkeség, a feltűnő és fölöslegesnek látszó vívójelenetek miatt, hanem mert egyszerre kevés és sok. Van benne koncepcionális gondolat, hogy Trisztán története a sötétség utáni vágyakozás, ennek megfelelően a hős a második felvonás végén megvakítja magát Melot kardjával, egyébként elég ügyetlenül: hátat fordítva a közönségnek valamit machinál, és véres szemmel visszanéz, mint a rút varangy. De a rendszer nincs szépen kidolgozva, nem szállunk együtt alá valami sötét borzongásba, hanem egyre részvétlenebbül nézzük, hogy a hős mit vacakol, hogy körülötte hogyan törik szét, ha nem is a világ, de az erkély, padló. Már a fokozatosságot sem értem pontosan, a második felvonásra leszakad az első emeleti orgonaülés, a harmadikra pedig a második szint is, de egyáltalán nem értem, miért romosabb a világ akkor, mint korábban. Inkább belenyugszom, hogy nincs mit érteni, valamit mutatni kellett, ne panaszkodjanak a népek, hogy koncertszerű az előadás.

A főbb szereplők közül ChristianFranz most is imponáló, sőt most még imponálóbb, hiszen a szopránok egyre-másra dőltek ki mellőle, ő meg az irdatlan nehéz harmadik felvonást is úgy fújja, mintha csak most kezdődött volna a tánc. Van ennek hátránya is, ez a figura egy kicsit mégis bonyolultabb és érzékenyebb, mint a nagy Wagner-naiv, Siegfried, de ezt egyáltalán nem lehet érezni, néha szinte fáj az az üresség, ahogy csak küldözgeti a hangokat egymás után, és vagy meszszebb kell ülni tőle, vagy neki kellene valami életet lopni a szemébe, mert így nagyon nehéz bármit is átérezni.

A soros beugró Izolda volt, vagyis Barbara Schneider Hofstetter, kiegyenlítettebb és unalmasabb a hangja, mint az eredeti énekesnek, nem szakad szét a szólam nála magasságokra és maradékra, viszont sokszor csak a maradékot hallani, a szűk szájjal tátogást látni, és a meggyőződés erősödik, hogy nem volt Wagner normális, amikor ennyi munkát adott a nőknek.Mindezt súlyosbítja a szürke nadrágkosztüm, amelyről nehéz feltételezni, hogy bárkinek is jól állna, de ha mégis, akkor az alkatilag nem lehet Wagner-énekesnő. Akárhogyan is: a nehézség valószínűleg minden Wagner-opera hatásának része, ha sikerült volna egy órában összefoglalni ezt a tökéletesen cselekménymentes cselekményt, ha sikerült volna áttetszőre hangszerelni és az énekesek számára kényelmes szólamokat írni, akkor az egész akció senkit nem érdekelne. Szenvednek és szenvedünk, és a végén elégedetten távozunk. Jövőre meg folytatjuk.

Trisztán – Christian Franz