Ám előbb egy modern információs pult és egy kis kávézó fogad. Itt is folytatódnak a vaslemezes dizájnelemek, de már barátságosabb, világos faburkolatokkal kombinálva. Úgy tűnik, az élet mindennapi tereiben látványosan szakítani kívántak a nosztalgiázó óbudai hangulatokkal, meghagyván azokat a kiállításnak.

Óbuda története... már ezeknek a szavaknak is barna, bőrkötéses hangulatuk van. Nem is lehet erről a városról úgy kiállítást rendezni, hogy ne engedjünk a nosztalgikus közönségelvárásoknak. Nagyon sokan keresik még azt a sramlizenés, romantikus, öreg Óbudát, amely már nincs meg errefelé, csak itt-ott skanzenként. Nem lehet cserben hagyni őket, hisz a látogatók nagy része valószínűleg ilyen lesz. Ugyanakkor nem lehet megtagadni a város közelmúltját sem, a mai óbudaiak is szeretnék megismerni történetüket, a panelváros születését. Az új óbudai kiállítás mindkét elvárásnak megfelel.

Párhuzamosan két úton is indulhatunk a múltba. Az egyiken egy macskaköves óbudai utcává varázsolt folyosón sétálhatunk végig, ahol egy időszalag húzódik mellettünk a falon. Utunkat itt csak egy-két tárgy szegélyezi, míg el nem érünk az utolsóhoz, egy római sírkőhöz, amely a legeslegrégebbi Óbudát jelképezi, amikor még Aquincumnak hívták ezt a helyet. De választhatjuk az ezzel egy irányú, ám sokkal zegzugosabb és izgalmasabb utat is, ha mindjárt bevetjük magunkat a folyosóról nyíló teremsorba. Itt aztán szobáról szobára tárulnak fel a város történetének jellegzetes színterei az időben. Oly kanyargósan és hangulatosan, mint amilyenek maguk az óbudai utcák lehettek valaha.

Egy város három arca, mondja a kiállítás címe. De melyik is ez a három arc? A középkori, az újkori és a legújabb kori. Vagyis itt a termekben hiányzik a negyedik, a római kori – azt akkor láthatjuk, ha kicsit tovább utazunk a HÉV-vel, az aquincumi romkertig. Tehát a középkorral kezdődik az óbudai történet, amikor várral is megerősített királyi központ volt a város, majd királynéi székhely lett. Nagy Lajos király anyja például klarissza kolostort építtetett itt, ennek köveit is láthatjuk például. Meglepően sok az eredeti tárgy vagy hiteles másolat. Főleg kőfaragványok, de régi bronz könyvveretek is, mondjuk a Lajos utca 158. szám alatt ma is álló középkori eredetű ház ásatásaiból. Úgy emlékszem erre a múzeumra korábbról, mint helytörténeti gyűjteményre, zsúfolt szobákkal, kevéssé követhető időrenddel, most pedig egy igazi történeti kiállításon találom magam. Falba épített képernyők jelenítik meg az eltűnt középkori épületek rekonstrukcióit a kőemlékek között, érthető szövegek igazítanak el, s egy üvegpadlón át igazi középkori falmaradványokat is láthatok „in situ” a pincében. Nagyon jó lenne azonban egy makett a korabeli Óbudáról.

Ahogy az 1686-ban kezdődő Zichy-időszak megjelenítését például kitűnően szolgálja egy finom kastélymakett, az 1750-re felépült kastélyról, s nemcsak a Zichy-ősök képeivel vonul fel a korszak. A Zichyk hozták az első német betelepülőket, s velük megkezdődik az intenzív szőlőtermesztés, a Dunán hajómalmok tűnnek fel, az óbudai hegyoldalban téglavetők létesülnek. És láthatjuk is szépen, sorban a vidám szüreti diorámát, a hajómalommakettet, és az óbudai bélyeges téglák gyűjteményét. Hajómakettek idézik a XIX. században indult óbudai hajógyártást, aztán pedig az élet olyan korabeli színtereibe léphetünk be, mint a bábokkal illusztrált XIX. századi piac. Itt feltűnik a kiállítás egyik legérdekesebb tárgya, egy régi kőfelirat, amely valaha az igazi óbudai piac kapujában volt elhelyezve, ezzel a szöveggel: „Tilalmas az otsmány beszéd.” Majd a XX. század eleji konyha, az óbudai kiskocsma következik, ahol igazi receptekkel gazdagodhatunk, és a szatócsbolt, ahol viszont meg is szagoltatják velünk a fűszereket, vajon tudjuk-e, melyik mi. Aztán pedig fényképeken láthatjuk ennek a régi világnak a ledózerolását (az idősebbek még felismerik a Gittingerházat a Vörösvári úton), s végül jönnek a kísérleti lakótelep tervei, és a már általunk is megélt „retro” lakásbelső a hatvanas évekből.

Óbuda története az új kiállítással valóban időrendbe került az átalakított kiállítótérben. Ehhez persze kellett a Kulturális Minisztérium mintegy 16 milliós hozzájárulása, valamint a kerület további 9 millió forintos támogatása is. De van látszata: az intézmény, mely már jó ideje rangja szerint múzeumként létezett, megjelenésében csak most vált azzá. Kritikai „otsmány beszéd” most mellőztessék.

A látogatók többsége alighanem a legendás Óbudára kíváncsi