Idejekorán megszeretni
– Sauvignon blanc-t! Jó hangulatot csinál – válaszolja az egri Kiss pincészetnek a Mezőgazdasági Múzeum udvarán felállított házikójánál üldögélő lány a kérdésre, miszerint mit igyon a tudósító. Megadja magát, rendel, noha a hangulatra amúgy sem lehet panasza. Már az is milyen pikáns, hogy a Vajdahunyad várba vezető út mellett is felbukkanó perui?, chilei? indiánok ezerrel üvöltetik a pánsípizét, és a maroknyi rajongótábort két izzadó huszár is erősíti.
De nemcsak ezért jó a kedv. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum udvarára érve ugyanis majálisérzést tapasztalunk, szállnak a gőzök, a füstök, az illatok, tobzódnak a színek, intenzív gyerekzsivaj az úr, közben majdnem elvisz egy határozottan, dobszóra vonuló huszáralakulat.Mint később kiderül, ők többnyire ezért vannak itt, a vonulásért, fel s alá. Meg a kölöktekintetekért, persze, amelyek csak úgy tapadnak a magas, délceg katonákra. Mert egy bizonyos életkorban minden kissrác huszár akar lenni. Van, akinek sikerül.
A Mezőgazdasági Múzeum egyébként a Titkok, tüzek, tornyok éjszakája címet adta a szombat estének, a gyerekeket célozva meg programjaival. Az emeleten, a „kézművesek termében” kreatív játszóház működik, a „mindent a kéznek” jegyében nyári virágokból bokréta- és koszorúkészítés tanulható, mások csuhé- és kákakötéssel múlatják az időt. Van, aki gyékényezik. Mint például a hétéves Eszter, aki édesanyjával éppen a nevezett anyagból próbál paripát készíteni, és annyira benne van a lóeszkábálásban, hogy fel sem emeli a fejét, úgy válaszol kurtán a kérdésre, hogyan érzi magát. Jól. Ezt megerősíti a mama is, aki szintén megformálná Imperiált, szalmából. Odébb a képzőművészek élőben készítenek lovas témájú képeket, akvarelleket, szobrokat, és egyéb, közelebbről meghatározhatatlan műfajú műveket, és úgy látszik, cseppet sem zavarja őket, hogy közben soksok szempár tapad rájuk.
Hogy miért jó múzeumba járni, s hogy miért avítt a szemlélet, amely a hűvös falakkal, néma tárgyakkal és morc teremőrökkel elintézettnek veszi a múzeumkérdést, kiderül, amikor például a direkt erre az alkalomra megnyitott Apostolok tornyában jár az ember, vagy a gyűjteménytárban, a „szunnyadó kiállításon”. Vagy amikor bájitalt kóstol. A sauvignon blanc azért jobb egy kicsit.
A Könyves Kálmán körúti Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum valamelyest csendesebb programokat kínál. Megtudjuk, talán lesz pénz a gyönyörű épület teljes felújítására. S megtudjuk azt is, idén folytatódik a hagyomány: a diákszínjátszók bemutatása. A Diák-Szín-Játék III. című estén épp a Fogyasztói kosár című előadásra érkezünk, amelyet a Városmajori Gimnázium diákjai játszanak. A fogyasztói társadalom és az úgynevezett rohanó világ anomáliáira figyelmeztetnek, közhelyektől mentesen, ami ritka. Ráadásul a közönség javarészt szintén fiatalokból áll, akik nyilván jobban elhiszik kortársaiknak, hogy a világ nagyon nem jó irányba megy, mint csúcsértelmiségieknek a tévében. Ha kicsit hamarabb érkezünk, láthattuk volna a Helló Náci! című osztályterem-színházi darabot a Kolibri Színház előadásában, ha kicsit később, tanúi lehettünk volna, amint a színjátszó srácok és a közönség soraiból néhányan improvizálnak Yonderboi Egyenes labirintus című cuccára, közreműködik Szép Ernő, Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső és sokan mások.
De vár a Természettudományi, mert nem tudunk meglenni gyerekzsivajos keretes szerkezet nélkül. Benevezünk valamiféle tudáspróbára, rútul elbukunk. De nem fáj. Mert a gyerekek viszont mindent tudnak. Azt már szakértőktől halljuk, hogy a tutajpoloska egyes részei Vietnamban kimondottan kedvelt ételízesítőnek számítanak, s micsoda levesek készülnek a felhasználásukkal! És megtudunk ezt-azt a szintén Vietnamban honos, csodálatos lepkékről, amelyek közül az egyik: cincog. Komolyan.
A nevét nem írtuk fel, amit pár percig bánunk ugyan, de aztán mégsem: ha csak a felét feljegyeznénk annak, ami érdekes a Természettudományiban, tucatnyi serpa hozhatná utánunk az apró betűkkel telerótt papírlapok mázsáit. Aztán figyeljük a Relax-csomag kínálta, vetítéssel egybekötött egzotikus élménybeszámolókat és az Etno-csomagot, amelynek keretében betekintést nyerhetünk egy hun-germán koponyatorzító műhelybe, illetve a Búvár-csomagot: itt meg őslényekkel találkozhatunk. A kedvencünk mégis a Retro-csomag, amely arra világít rá, miféle, többnyire észrevétlen élőlényekkel élünk együtt egy lakótelepi konyhában. Mondjuk.
Cincogó vietnami menekült lepkék szerencsére nincsenek a hűtőnk mögött. Bele is őrülnénk alighanem.
Stukk és fáklyaláng
Egy országalmát tartó, fehér márványkéz. Ennyi maradt Ferenc Józsefből a Műegyetem Könyvtárában. A királyi pár szobra pedig évtizedeken át napi élménye volt minden egyetemi polgárnak: ott magasodtak, ahol ma a kölcsönzőpult áll. A második világháború után viszont tancélra átkerültek a képzőművészeti főiskolára, ahol ma már csak Erzsébet árválkodik az Epreskertben. A Műegyetem könyvtárát az is ismeri, aki sosem járt ott: ha másból nem, a Napfény íze egyik utolsó jelenetéből. Pecz Samu százegy éve emelt, téglaboltozatos remeke, a nagyolvasó számos filmest megihletett, még úgy is, hogy a háború nemcsak a Róth-üvegablakokat, hanem Raksányi Dezső irdatlan falképét is elsodorta belőle. Sőt volt már olyan is, aki az acélállványos-csigalépcsős-drótüvegfödémes raktárban forgatott. A legutóbbi idők nyomasztó, repedező és kissé nedves mélyraktárában viszont más fogja meg az embert: „Marx–Engels olvasótermi” – olvasható például az egyik hátsó polcon.
A Múzeumok Éjszakája néha kész időutazás. Például, ha a nyitható tetejű volt Szikra moziba téved a látogató a Nyugatinál, vagy a Múzeumkertbe, ahol fáklyafény mellett kalauzolja végig az érdeklődőket nagyjából kétszáz év történelmén a sildes sapkával, rövidnadrággal és letűrt zoknival álcázott tárlatvezető, aki a hitelesség kedvéért gittet rág és stukklabdát dobál.
A séta vége aztán, már közel az éjfélhez, a Dohány utcába vezet. Ha addig azt mondtuk, „kiemelkedően magas az érdeklődés”, most úgy kell fogalmaznunk: „elképzelhetetlenül nagy a tömeg”. A rendezvényhez újonnan csatlakozott zsinagóga előtt hosszú sor kanyarog, odabent pedig, a templom fenséges terében ezrek hallgatják az orgonaszót. (N. K. J.)
