Ez az apró közjáték sokat elárul a győztesről, s persze arról, hogyan érhetett a flamand és egyben a belga politikai élet csúcsára. – Rendkívül szórakoztató ember, remek szónok, aki a vitákban többnyire felülkerekedik – mondja rólaDavid Van Reybrouck flamand író, akinek A populizmus védelmében című könyve nemrégiben magyarul is megjelent. – Briliáns kommunikátor – teszi hozzá –, aki a radikális ötleteket teljesen ésszerű, magától értetődő javaslatként vezeti elő, ám aki nem árul zsákbamacskát, nem tetszeleg a tömegnek. –Alapelvei vannak, amelyeket lehet követni vagy elutasítani, s ebben bizonyos értelemben újdonságot is kínál a mai politikai életben, amelyre inkább a közönség elvtelen kiszolgálása a jellemző – fogalmaz David Van Reybrouck. S hogy De Wever komolyan gondolja, amit mond, megerősíti Dave Sinardet, az Antwerpeni Egyetem politológusa is, aki rámutat arra, hogy az Új Flamand Szövetség (NVA) vezére az utóbbi tíz évben fokozatosan vetette le magáról radikális öltözékének darabjait, s a májusi–júniusi kampányban a régió függetlenedését zászlajára tűző, de a politika főáramába illeszkedő jobbközép jelöltként tűnt fel. Ügyesen kihasználta az utóbbi két évet jellemző politikai patthelyzetet, a szövetségi kormány ingatagságát, az államreformról csordogáló terméketlen vitákat, s hangot tudott adni a flamandok történelmi vágyainak, úgy is, mint kiváló történész, a Leuveni Katolikus Egyetem egykori diákja. De abban a tudatban, hogy Belgium nem szakadhat szét, hanem majd egyszer felolvadhat az Európai Unióban.

A negyvenedik életévét taposó, kissé testes, talán inkább mackós, sokszor ziláltnak kinéző Bart De Wevert a nép egyszerű gyermekének hinnénk. Ám származása szerint egyáltalán nem az. Apja makacs flamand nacionalista volt, aki ez ügyben a nácikkal is kész volt kollaborálni, s ez a tény mindmáig beárnyékolja fia pályafutását is, aki sok éve megjelent a francia szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen társaságában, s még az antwerpeni zsidók elhurcolásáról is mondott olyasmit, amit megbánt, s amiért bocsánatot kért a gyémántkereskedelméről híres város polgármesterétől. Egyetemistaként viszont Edmund Burke műveit tanulmányozta, s körülvette magát flamand szeparatista diákokkal. Ez a mozgalom – annak ellenére, hogy a második világháborúban besározta magát – történelmi gyökereket táplált, hiszen az ország 1830-as megalapítása után a franciák uralkodtak, s ők akarták ráerőltetni nyelvüket a lenézett északiakra. A második világháborút követő reformok és a gazdasági szerencse változása nyomán a nyelvének kizárólagosságát hirdető flamand régió csillaga ragyogott föl, s ma innen finanszírozzák a szegény és lenézett délieket, a francia ajkú vallonokat. Méghozzá nem kevés pénzzel. Flandriában hét, ám Vallóniában tizenhét százalékos a munkanélküliség, s miután a társadalombiztosítás szövetségi hatáskörben működik, így nem nehéz kiszámítani, hogy a flamand adófizetők mennyit is költenek a vallon álláskeresők segélyezésére. Ezt a helyzetet jól érzékeltette Bart De Wever, amikor nem valódi eurókkal megrakott kamion kormánya mellől szólt ki a tudósítóknak, „ekkora bankószállítmányokat indítunk útnak”. A társadalombiztosítás megosztására tett javaslata így egyáltalán nem talált süket fülekre Flandriában.

A helyzet persze mindig hordoz egyéb komikumokat is. Beszélgetőpartnereink nevetve említették, el sem tudják képzelni, milyen lehet De Weveréknél egy családi ebéd, hiszen Bart szintén történész bátyja a flamandok náci kollaborálását kutatja, mintegy vezeklésül, míg nővére munkanélküli, és Vallóniában él.

A pártvezér nem adta fel a flamand függetlenség ideáját, vagyis valamiképpen kötődik a múlthoz, még ha – jegyzi meg Dave Sinardet – ő maga sosem volt szélsőséges. Aki így próbálja beállítani, nagyot téved. Lehet, hogy téved Pierre Verjans, a Liège-i Egyetem politológusprofesszora, aki „meglehetősen jobboldali nacionalistának” festi le Bart De Wevert, de azzal a nagyon fontos megszorítással, hogy a flamand politikus „kérlelhetetlen demokrata, és nem rasszista”.

A történelmi változásokra utal Regis Dandoy, a Brüsszeli Szabadegyetem politikatudományi központjának kutatója is, aki – a többi idézett elemzőhöz hasonlóan – feleleveníti, hogy a flamand szeparatista mozgalom a második világháborús kollaboráció miatt lejáratta magát, s a szélsőségesek folyamatosan lemorzsolódtak, áttették székhelyüket a Flamand Blokkba, majd annak betiltása után a Flamand Érdek Pártjába, amely most már több választási fordulóban erősítette meg a tényt, hogy veszít vonzerejéből. Az Új Flamand Szövetség elődjének számító Volksunie (Népi Unió) kiüresedése jól jött az eszes De Wevernek, aki új névvel szövetségbe vitte a pártot a flamand kereszténydemokratákkal, hogy átugorhassa az ötszázalékos parlamenti küszöböt. – Lényegében a kereszténydemokraták hátán kapaszkodott fel –állítja Dandoy –, akik most nagyot buktak. Szakított ugyanis két éve a két szövetséges, miután De Wever nagyon ismertté vált egy másik nagy húzása révén. Részt vett egy televíziós vetélkedőn, és széles műveltsége, gyors reagálóképessége miatt sokáig talpon maradt. A műsort 1,5–2 millió ember nézte, szemben a politikai adások 200 ezres közönségével.

– Kihasználta azt is – magyarázza Dandoy és Sinardet is –, hogy az egyezkedés sehova sem vezetett a vallonok és a flamandok között az államreformról, így De Wever túlzás nélkül állíthatta, hogy a belga politikai struktúra nem működik. Úgy beszélt az önálló Flandriáról, hogy közben persze nem ígért azonnali függetlenséget. Evolúciót hirdetett és nem revolúciót, föderáció helyett konföderációt, nagyobb autonómiát, de így is hiteles, új alternatívaként jelent meg, aki a szélsőjobbról is elszipkázott választókat, még középről is. Játszott még egy-két húron, például – Dandoy szerint is – a populizmussal kacérkodva a bevándorlással szembeni ellenérzésekre is épített, de egyben lelkes EU-pártinak mutatkozott, s joggal hivatkozott arra, hogy az unióban az egyik legfontosabb elv a szubszidiaritásé, vagyis a dolgokat a lehető legalacsonyabb szinten kell kezelni. Azaz miért ne éppen a flamand régióban? A szavazási győzelemhez hozzájárult az is, hogy a pártok csak az államreformról, a két nyelvi közösség szembenállásáról, a brüsszeli választókerület megosztásáról vitatkoztak, hiszen a flamand kereszténydemokrata Yves Leterme gyenge kormánya is ebbe bukott bele, ezért hozták előre a parlamenti erőpróbát. Ez a túlzottan is belterjes vita kedvezett De Wevernek. Mire a többiek rádöbbentek erre, már késő volt. A gazdasági válságról egy szó sem esett.

A június 13-i választáson sokak szerint politikai földrengés történt Belgiumban, történelmi fordulat ment végbe. Flandriában a szavazatok majd harmadát megkapta De Wever NVA-ja, míg Vallóniában a szocialisták (PS) szereztek ugyanennyit. Országos szinten is az NVA lett az első a leadott szavazatok arányában – Belgiumban a lakosság hatvan százaléka flamand és negyven százaléka vallon, nagyjából persze, mert ne feledkezzünk meg a kis lélekszámú, de azért saját parlamenttel rendelkező németekről sem. A 150 fős parlamentben 27 képviselője lesz az NVA-nak és 26 a PS-nek, de minden hagyományos nagy pártalakulatnak létezik vallon és flamand változata is. Erre mondta De Wever, hogy két eltérő társadalom él egymás mellett, belgiumi demokrácia nincs is.

Programja megvalósításához nem rendelkezik elég parlamenti képviselettel az NVA, de megkerülhetetlen erő lett, ezért nyújtott azonnal kezet DeWever az egyezkedésre hajlamosnak látszó, a nem mellett az igen szót is ismerő Elio Di Rupónak, a mindig csokornyakkendőt viselő, vallon szocialistának, aki esélyes a kormányfői posztra, hiszen a flamand „testvérpárttal” a legnagyobb parlamenti csoportot alkothatná, ha ez Belgiumban lehetséges volna. A legnagyobb feladvány most persze éppen ez, mégis mi lehetséges Belgiumban a jobbra tartó Flandria és a balra húzó Vallónia szorításában, s a kvízmester Bart De Wevernek ezt a rejtvényt is meg kéne oldania, ha történészként szeretné beteljesíteni leghőbb vágyát, hogy bevonuljon a történelembe.