Ötlete sem támadt
A fönti anekdotát Stephen Fry citálta egyik könyvében; mivel az idézet – némi módosítással – a kortárs táncművek majd mindegyikének velejét sűríti magába, időszerűnek láttam megosztani az Olvasóval.
A belga táncos-koreográfus, Michéle Anne De Mey 1990-ben alapította meg társulatát. Ekkor tárta a nagyérdemű elé a Beethoven III. Szimfóniájára (Eroica), Mozartra és köhintésnyi Jimmy Hendrixre fabrikált Sinfonia Eroicát, melyet 2006-ban újított föl. Tanácstalan vagyok, mi okból, bár gyötör a gyanú: pusztán, mert ez a legsikerültebb munkája. A kókadt-tettetett bűbájolgással, együgyű belterjességgel áthatott újrahasznosítást ernyedt Pina Bauschutánérzésnek vélem, és nem csupán azért, mert a korszakos géniusz hívei-követői-majmolói-másolói züllesztették bornírtsággá a (tánc)színházakban unásig alkalmazott, mű-vészes (sic!) vizes blokkot. Amely mára jogos élcelődés tárgyává és a dilettantizmus (egyik) jelképévé lett teátrális effektust –a korántsem vízügyesként elhíresült – Bausch az 1979-es Arienben, majd például a 2000-es Wiesenlandban és egy évre rá, az Águában használta.
Az arcpirító tanácstalanságról árulkodó, nyolcvanperces „csak lesz valahogy” alapvetése, hogy a kompánia nem készült el a darabjával (hej, ráérünk arra még): a szemünk láttára kutyulják. A négy, pillekönnyű ruhát viselő, csinteljes leányzó és a három, színes inges, pantallós férfiú a ferde, trapézos kötélpályát hozza működőképes állapotba; jelmezeket-kellékeket szedeget össze, vászonlepedőt hajtogat; ügyességi fajátékkal bíbelődik; flörtöl-kokettál. A tétlenségre ítéltetett Kyung Hee Woo a díszlet vaslépcsőjén ücsörög. Két, kézenfogva poroszkáló fehérnép pállott erotikájú, leszboszi vonzódást mutat – nemi irányultságukon a remek Adrien Le Quinquis és a meglehetős Leif Firnhaber igyekszik buzgón változtatni. A nézőtéren nyárspolgári taps tört ki, mikor utóbbi csókban forr össze az egyik leánnyal, akivel – ódon pikantériával – elbújnak a fekete függöny mögé.
A félig sem kész termék korlátozott-szegényes, ám közhelyes mozgásnyelve az ismétlésre épül, melyet látszatcivilséggel, stílusparódiával (street-dance, latin tánc, magyar néptánc); fenék- és csípőriszával; bukfenccel, kéz- és fejenállással, cigánykerékkel; a „híres belga seggencsúszó verseny”-nyel; kötélpályán száguldással, bugyivillantással és a trapézba kapaszkodva, magas sarkú cipőben pörgés-forgással próbáltak megbolondítani. A locskolós-pancsolós, vizesvödrös epizód előtt hazánk fia, Varga Gábor, alumínium szemétlapáttal, sárga tenisz- és futball-labdával balfácánoskodik („squash”-sol, „golfozik”, „focizgat”).
A munkától viszolygó De Mey privatizáló semmitmondásának szervező eleme a bárgyú blődli, a blöff, az esetlegesség, a kényszeres improvizációs kísérletek. Az 1959-es évjáratú, fiatalosnak tűnni kívánó alkotó a 8-i estén maga is szánkázott egyet a vízen – méltó feladatokra érdemes táncosaival. Tapsrendre ez jutott eszébe, ám hogy addig mi legyen, sejtése sincs – máig. Ötletről nem szólva.
