Egy tál madártejet rak elém. Muszbek Katalin azt mondja, hogy a vaníliás illat azoknak a betegeknek is meghozza az étvágyát, akik amúgy alig esznek. Ezt ki is használják: a főnővér gyakran bundás kenyérrel kedveskedik a bent fekvőknek, akik ennek az illatnak is nehezen tudnak ellenállni. A Budapest Hospice Ház dolgozói egymásnak is szívesen főznek – Katalin az előző napon eperkrémlevest és kapros rakott karfiolt készített, tizenkét főre.

Az élet végét szeretné a lehető legszebbé tenni a pszichiáternő, aki szerint a hospice gondozás nem a halálról szól, hanem az élet apró örömeiről. A hozzájuk érkező gyógyíthatatlan betegek elszakadnak a javaiktól, a pénz elveszti a jelentőségét; maradnak az emberi kapcsolatok, az érzések. Muszbek Katalin a daganatos betegeket és családtagjaikat kíséri végig az utolsó úton (a hozzátartozóknak a haláleset után is segít megküzdeni a depresszióval).

Egy ötvenes éveiben járó férfival arról beszélget mostanában, mit kellett volna másként tennie, hogy megőrizze az életerejét és életörömét. A férfi három hónappal ezelőtt haldokló állapotban került a hospice házba, és időközben lelkileg kiteljesedett – az önkéntesek egymást váltják az ágyánál, annyira szeretnek társalogni vele. A minap ágyastul kivitték őt a teraszra, és amikor meglátta a rózsákat, anynyit mondott: eddigi életében sosem gondolt arra, hogy ilyen gyönyörűségek vannak a világon. Azóta mindennap kiviszik, és végre látja, hogy az élet szép.

Személyes élmény tette Muszbek Katalint pszichiáterré. Sok orvos volt a családjában, akik eleve követendő példával szolgáltak. A legjobb barátnőjénél pedig mániás-depresszió alakult ki, amelyet tizenynyolc éves korától nyomon követhetett; sokat járt pszichiátriai osztályokra, ahol kötődni kezdett ehhez a tudományághoz. Igazán a pszichoterápia érdekelte, a szakterülete végül a depresszió lett. A Lipótmezőn kapott állást, s az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet kiváló iskolának bizonyult. Megismerkedett nemcsak a pszichoterápiás rendszerrel, de Polcz Alaine pszichológussal is, akivel később a Magyar Hospice Alapítványt életre hívták.

A rákbetegek gondjaival onkológus férje ismertette meg: gyakran megkérte őt, hogy próbáljon beszélgetni a szorongó betegekkel és a családtagokkal. A nyolcvanas évek végén hivatalosan is felkérték, hogy dolgozzon az Országos Onkológiai Intézetben. Polcz Alaine – a tanatológia (a halál és a gyász kutatása) legismertebb magyarországi szakértője – szintén bejárt a pszicho-onkológiai csapat megbeszéléseire. Vele töprengett arról, hogy az egészségügyben a gyógyíthatatlan rákbetegnek nincs helye. Az orvos az utolsó kezelés után széttárja a karját és közli, hogy nem tud mit tenni. Együtt hozták létre 1991-ben az alapítványt és vele együtt a magyarországi hospice mozgalmat.

Bölcsőde működött itt – meséli szomorkás mosollyal Muszbek Katalin, amikor körbevezet a 2002-ben megnyitott Budapest Hospice Házban. Ahol egykor az élet kezdődött, most véget ér. Az országban nincs több ilyen épület: elsősorban az otthoni ápolás terjedt el, és kórházakban is létrejöttek tíz-tizenöt ágyas részlegek. Az alapítvány képzéseket is tart, amelyeken orvosok, pszichológusok, nővérek és szociális munkások sokasága vett már részt. Megsiratja az igazgatónő is azokat a betegeket, akikkel hosszabb pszichoterápiás munkát végzett. Különösen fájdalmasan érinti, ha fiatal, többgyermekes páciensek kerülnek a hospice házba. Ám meg kellett tanulnia elhatárolni, meddig tart az ő tere és meddig jöhet a beteg. Azt vallja, csak úgy tud segíteni, ha nem hal meg minden egyes beteggel. Léteznek különféle feldolgozási módszerek, amelyeket a munkatársaknak is megtanított. Mindez nem mond ellent annak, hogy időnként ő is könnyezik, amikor egy haldoklóval vagy a családtagjával beszél.

A könnyek néha őt jutalmazzák. Papírüzletben vásárolt egyszer, és számlát kért a Magyar Hospice Alapítvány nevére. A huszonéves, szépen kifestett, hosszú körmű eladólány ránézett: ön ott dolgozik…? A legnagyobb csodálattal beszélt a hospice ápolásról, kitartást kívánt, és kis híján elsírta magát.

A feltöltődésMuszbek Katalinnál a családot jelenti. Amikor a gyermekei még kicsik voltak, nagyon odafigyelt arra, hogy „rendes anyuka” legyen. A lányai versenyszerűen kosárlabdáztak, és otthon mindig nagy fazék étel állt: hozzájuk a barátok is bármikor betérhettek. Egyik gyereke sem lett orvos, túl nehéznek tartották ezt a pályát.

A családi hangulatot próbálja megteremteni a Budapest Hospice Házban is. Gondoskodik arról, hogy jó étel kerüljön nemcsak a betegek, hanem a személyzet asztalára is. Akárcsak a kollégái, ő is szívesen visz be finomságokat, saját készítésű lekvárokat, szörpöket. A kert ápolásában is örömmel vesz részt; itt, egy fa árnyékában bújik meg Polcz Alaine síremléke.

Járt hozzá pszichoterápiára egy huszonnyolc éves nő, akinek egészen kicsi gyermeke volt, amikor megbetegedett; egy évvel később meghalt. Hetente kétszer ment Muszbek Katalinhoz – egy idő után jártányi ereje sem volt, taxival érkezett. A pszichiáter felajánlotta, hogy elmegy a lakására, de a nő nemet mondott: az energiáját mindennap használnia kellett ahhoz, hogy a gyerekével törődhessen. A végén már nem tudott kimozdulni otthonról, végigbeszélte a szeretteivel, mi legyen a sorsa a kicsinek, és azt akarta, hogy a férje kezdjen új életet. Hallatlan erő volt benne, ami Katalinnak is erőt adott.

Mégsem a betegek ellátását tartja a legnehezebbnek, hanem a hospice-rendszer fenntartását. A költségvetés felét az államtól kapják, a többit adományokból és pályázatokból kell évről évre összeszedni. Megesett, hogy a munkatársaknak egy hónapig nem tudtak fizetést adni. Sosem lehetnek biztosak abban, hogy a rendszer, amely szintén az élet-halál mezsgyéjén működik, meg tudja-e őrizni az életét. Körülbelül száz önkéntes is dolgozik az alapítványnak, a fekvő betegek ápolásában és a kert rendben tartásában egyaránt segítenek. Egy ügyvédnő például nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy a betegekkel foglalkozzon, de minden héten eljár hozzájuk vasalni.

A derűlátását Muszbek Katalin sosem veszíti el. A hospice mozgalom szerinte amúgy is a reményekről szól, persze nem a gyógyulás reményéről. A remény az, hogy valaki a szobából kikerüljön a teraszra, vagy hogy hosszú idő után újra megegyen valamit anélkül, hogy rosszul lenne tőle, vagy hogy viszontlássa még a hozzátartozóit. Az idő a hospice házban nagyon lelassul – és egyszerre fel is gyorsul, hiszen a napok egyre fogynak. Katalin ezekért a napokért harcol.