Élet és költészet között
Szabadegyetem, Villon, emigráció, Afrika, hazatérés, Recsk, újra emigráció, szabad szerelem, hazatérés, rendszerváltás – egy nem mindennapi életút állomásait járhatjuk be az október elejéig nyitva tartó, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kiállításon.
Szerencse vagy balszerencse? Átok vagy épp ellenkezőleg, a Teremtő kegye volt-e vajon, hogy annyiféle élményt, tapasztalatot, az élet lüktető nyersanyagát terítette elé, amellyel az irodalom, a művészi megformálás alig veheti fel a versenyt? Hogy már akkor életművész volt, amikor még semmit sem tudott a költészetről? Nehéz kérdések, de legalább van min töprengeni, ameddig sorra kihúzzuk a korai éveket, a gyermekkort és iskolai időszakot bemutató komód fiókjait. Ott a kamasztól sokáig elzárt Byron-kötet, a Don Juan, amit egyszer, elcsórva a szekrény kulcsát, mégis elolvasott, és amely életreszóló munícióval és alkotókedvvel ajándékozta meg. Ott a vegyészapa egyik tanulmánya, A zsírok szerepe a sütőiparban című értekezés, s vélhetően efféle műveket írt volna maga Faludy is, ha enged az apai akaratnak. De nem engedett. Felsőfokú tanulmányait is inkább egy egészen másfajta iskolára cserélte (ezért is járt öt év alatt négy egyetemre, hogy végül diplomát se szerezzen).
Az életút további szakaszait a terem egy-egy sarka mutatja be, az első közlésektől az első emigrációig, majd a második emigrációtól a hazatelepülésig. Előttük az aktuális életszakaszra rímelő művek: színes fátylak lebegnek, versekkel, visszaemlékezésekkel. Jó látni a budapesti Evangélikus Országos Levéltárból előkerült érdemkönyvek lapjait, az Arany János önképző kör keretében megírt első verset, a huszonöt szakaszos Az ideálokat, melyet még Leimdörfer György név alatt jegyez – ezt végül valamikor ’28 és ’31 között magyarosítja. Látni az első igazi publikációkat, a Heine-műfordításokat és Villonátköltéseket, melyek sikere egész életét végigkíséri. Mint ahogy a szűnni nem akaró zaklatások sem. Olyan életet élt, amely egyetlen rendszernek sem lehetett kényelmes.
’38-ban emigrál először, Párizsban él, majd Marokkóban, hogy végül az Egyesült Államok hadseregébe sodorja az élet, a csendes-óceáni hadszíntérre, mely viszont „imperialista ügynökként” majd Recskre jelent „beutalót”. Elkezdődnek a pokolbéli víg évek...
Évek, melyekre, akár a falra vészjóslóan kiterített fekete burnusz, a Marokkóból hozott arab köpeny, sötét fellegek borulnak. Jön ’56, majd az újabb emigráció. Az Irodalmi Újság, a másfajta szerelem. Majd Kádár lemondása után a hazatelepülés, egy másfajta országnak szóló gesztus.
Kevés a tárgyi emlék (azért látható például az ÁVH által elkobzott írószövetségi igazolvány), ám annál több a levélrészlet, a hang- és képanyag. Ott van például a ’89-es Hungaroton-nagylemez, amelyen saját verseit olvassa fel és kommentálja is őket. De nincs itt az utolsó fricska: a hatvanöt évvel fiatalabb, immár utolsó feleséggel készült provokatív fotók egy erotikus magazinból. Nem is hiányzik, mondják a kiállítás rendezői, Kemény Aranka és Komáromi Csaba, hiszen az egész életút tele van hasonló polgárpukkasztó gesztusokkal. S talán emiatt is zajlik nehezebben Faludy életművének be- és elfogadása, mert minden ideológiai oldal talál benne valami emészthetetlent. A hazafiaknak túl szabadelvű, a szabadelvűeknek túl konzervatív. Túl frivol ahhoz, hogy komolyan vegyük, és túl intelligens, hogy bohócnak lássuk. Valahol a senkiföldjén. Élet és költészet között.
