Jethro Tull? 1986 júliusátmutatta a naptár, amikor Ian Andersont, Martin Barret és társaikat először láttam színpadon – akkor még szürkés fővárosunkban, az MTK-stadionban. A Rock Bázis azt írja, már akkor is „kissé öregedő” volt az egyedi stílusú brit együttes. Közönsége viszont a legkevésbé sem volt az. Hosszú hajú, koszosfarmer-egyenruhás tömegre emlékszem, amelyben ember és ember egymásnak feszült, őrjöngött, csápolt. Ömlött utána a víz az ingünkről a Hungária körúton. Nem volt ott nemhogy bortartó meg Washington Post, de egy kempingszéket vagy Esti Hírlapot is alaposan körberöhögtek volna az akkori kor „trolljai”, akikről a szülők generációja el sem tudta képzelni – ahogy a Golgota utcai Fekete Lyuk közönségéről sem –, vajon hol szoktak lenni 9-től 5-ig. Történelmi iránytű fiatalabbaknak: oké, ’84-ben már eljött Pestre az Iron Maiden, de 1986. július 2-án éppen egy hónappal voltunk túl Magyarország második Trianonján, az irapuatói 0:6-os szégyenen.

Az azóta is, 24 éve „kissé öregedő” Tull (Anderson 63 éves, Barre 64) hozza még a szokásos formát. Tizenöt országot érint most a turnéjuk. Vannak ’86 óta teljesen új dolgok is, így az Anoushka Shankar szitárművésszel – Ravi Shankar lányával – való együttműködés; helyette most Barre „ugrott be”. De – több mint negyven év számtalan dala dacára – itt, Washington mellett is belefér a repertoárba a „Budapest”, akaratlan országimázsként. A középtávfutó backstage-lány történetéhez, mint emlékezetes, ’86 adott muníciót, és a következő évben került fel a Crest of a Knave albumra. Most a zárószám, az Aqualung előtt hallhattuk, mielőtt a kedvenceikhez hozzáöregedett, 50-es, 60-as hűtőtáskások szedelőzködtek volna. „Barátom, Aqualung / Ne bánkódj többé / Öreg csótány hisz csak én vagyok.”

Jövünk még sokáig, egyszer majd SZTK-botokkal, kerekes székkel.