Zsigmond Vilmos mindig a csúcson
Mintegy öt évtizedes pályafutása során mindig a maga feje után ment. A képek iránti rajongása gyerekkorában kezdődött. A legenda szerint egyszer egy betegség miatt ágyba kényszerült, és kezébe került egy fotózásról szóló könyv. Később édesapja fényképezőgépével fedezte fel a fotózás nyelvét, ahonnan már egyenes út vezetett az operatőri hivatás felé: a legendás Illés György tanítványaként végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1955-ben.
Az 1956-os eseményeket több társával együtt kamerájával követte végig, majd a felvett anyaggal – csaknem tízezer méternyi celluloidtekerccsel – Kovács László operatőr társaságában az Egyesült Államokba „disszidált”. Ezek a felvételek bejárták a világsajtót, a két fiatalnak óriási szerepe volt abban, hogy a „Nyugat” tudomást szerzett a budapesti eseményekről. (A filmeket aztán a rendszerváltást követően az operatőr visszajuttatta Magyarországra.) Zsigmond Vilmos önkéntes száműzetésében hosszú esztendőkön át '56 emlékével élt együtt. Ma is biztos abban, hogy a forradalom volt az egyik legfontosabb esemény, amely a nagy szovjet birodalom összeomlását előidézte.
Több mint egy évtizedbe telt, mire sikerült beilleszkednie új hazájának társadalmába, illetve operatőrként képes volt kitűnni az amerikai mezőnyből. Óriási hátránnyal indult, de mindeközben meg is előzte korát: tulajdonképpen egy mozgóképes szemlélet- és generációváltás kellett ahhoz, hogy tehetségével kiemelkedhessen a többiek közül. Zsigmond Vilmos ugyanis olyan tudás birtokában volt, amelyet más ottani operatőr nem birtokolt: ismerte az európai filmszemléletet, a szovjet mozgóképművészettől a francia és olasz új hullámon át a magyarokig, és ezek összessége határozta meg a vizuális látásmódját. Amikor az amerikai film új rendezőgenerációja megjelent, hirtelen fontos lett Zsigmond Vilmos „másféle” műveltsége.
Az egyik fontos alkotótárs Robert Altman volt, aki teljes mértékben rábízta a McCabe & Mrs. Miller című, 1971-es westernjének képi megvalósítását. Zsigmond Vilmos pedig fotós múltját felhasználva, laboratóriumi eljárással fakított ki felvételeket, hogy a régi filmek hangulatát idézze. A szemcsésség, a sötét tónusok erőteljes használata mindig is operatőri kézjegye maradt, ő maga is úgy jellemzi stílusát, hogy még a vígjátékokat is film noirként rögzíti a celluloidszalagra, és az árnyék használata az egyik legfontosabb eszköze. Nem véletlen, hogy a mai napig azon operatőrök egyike, aki nem hajlandó digitális technikával, videonyersanyaggal dolgozni.
Már a nagy sikerek hajnalán együtt dolgozott Steven Spielberggel is, aki szintén rábízta magát Zsigmond Vilmos kézi kamerás elképzeléseire a Sugarlandi hajtóvadászat forgatása során. Együttműködésük később a Harmadik típusú találkozások című produkcióban folytatódott: a legendás sci-fiben az egyik főszerepet maga Francois Truffaut alakította. Az 1977-es Oscar-díjkiosztón Zsigmond Vilmost elismerték az operatőri szobrocskával –érdekes, de ezt követően sosem dolgozott együtt Spielberggel. Klasszikus holylywoodi sztori: állítólag azért szakítottak, mert Zsigmond Vilmos elfelejtette megköszönni a rendezőnek a díjat – akárcsak a stáb többi tagjának, hiszen inkább tanárainak, legfőképpen Illés Györgynek, azaz a magyar iskolának tulajdonította a sikert. (Másnap érkezett a lakására egy fax Julia Philips producertől, amelyen az állt: „You are welcome!”, azaz: Szívesen!)
Életszerűbb az a magyarázat, hogy Spielberg egyre inkább tudta, mit akar, és nem volt szüksége egy megingathatatlan elképzelésekkel teli alkotótársra. Sokkal inkább az olyan direktorok felelnek meg Zsigmond Vilmosnak, mint mondjuk Michael Cimino, aki a Szarvasvadászban (1978) teljesen szabad kezet adott az operatőrnek a képi világ és a világítás terén – ez pedig újabb Oscar-jelölést ért. Zsigmond Vilmos hasonlóan jelentős munkának érzi a 2001-ben Káel Csabával forgatott Bánk bán-operafilmet is, amelyből szerinte feleslegesen lett politikai ügy, ahelyett, hogy kvalitásainak megfelelően, műalkotásként kezelték volna Magyarországon: így lehetett volna esélye külföldi fesztiválokon is.
Spielberg ugyan elmenekült, de akadt, aki a magyar operatőrrel harcba szállt: Brian de Palma, A fekete dália című thriller rendezője úgy nyilatkozott róla, hogy az egyik utolsó képíró nagymester, akivel számos szakmai vitája volt ugyan a forgatás során, ám különleges értékei megkérdőjelezhetetlenek. Nem is mellékesen, a „szakmai vita” újabb Oscar-jelölést hozott az operatőrnek 2007-ben.
Woody Allen időskori reneszánsza sem lett volna elképzelhető Zsigmond Vilmos nélkül, a kétezres években állandó alkotótársakká váltak, legutóbbi közös munkájuknak, a YouWill Meet a Tall Dark Strangernek az idei cannes-i filmfesztiválon volt a világpremierje. Kompromisszumot nem ismerő keményfejűsége miatt a híre mindig is megelőzte. Allen például azt gondolta róla, még mielőtt először találkoztak volna, hogy Zsigmond Vilmos egy zord magyar óriás, egy igazi hadvezér alkat, aki mellett majd meg sem mer szólalni. Így aztán őszintén meglepődött, amikor egy halk szavú, talpig gentleman rázott vele kezet.
Maximalista művészi és munkaszemlélete azonban nem mindig hozott szerencsét neki: a Funny Ladyből például Barbra Streisand miatt kellett távoznia. A színésznőnek egy operatőr barátja, Harry Stadling bebeszélte ugyanis, hogy csak bizonyos szögben szabad megvilágítani az arcát, mert csak úgy mutat szépen a vásznon. Zsigmond Vilmos megpróbálkozott egy-két másik beállítással, amit a művésznő nem viselt el. De éppen ez a szakmai makacsság az, ami miatt nyugodtan leírhatjuk: Zsigmond Vilmos hosszú évtizedek óta a csúcson van, és nem úgy tűnik, hogy mostanában távoznia kéne onnan. Végül is csak nyolcvanéves.
