Félistenek alkonya
Gyorsan kihúzom a szót: kiábrándítóan azért nem hatott, de történtek furcsaságok. Elsősorban a zenekari árokban, és hiába mondjuk, hogy ez a jó Wagnerban, annyian zajonganak, hogy a hatás megmarad, míg mondjuk Mozart ennyi hibával már botrányközeli. Wagnerban lehet, hogy jó, de zenekarban utálatos, hogy a kürtöknél a gikszerre már fogadni sem lehet az irodákban, és különben is: úriember biztosra nem fogad.
Lehet kicsit és óvatosan ümmögni Christian Franz Siegfried-értelmezésén, hogy túlságosan is balga marad a tetralógia végére, és maga a hang ezzel a gargalizálós jellegével nem kifejezetten sokszínű. Az új énekesek között a harmadik felvonásra fantasztikusnak bizonyult Brünnhilde, vagyis Catherine Foster, és tekintve, hogy három Brünnhildét énekelt gyors egymásutánban (beugrással mentve meg a Siegfriedet), tökéletesen érthető, hogy egy kicsit vigyázott magára, és bírni akarta a végét is. Amikor látta, hogy bírja, bedobta a gyeplőt a lovak közé, azok pedig elragadtak és elragadtattak.
Kurt Rydl még most is imponáló orgánum, de alakításról nála nehéz beszélni, óriási levegőadagokat tépett ki magának a közösből, minden hosszabb frázis egy mély és alapos szusszanással kezdődött, ahogy az orron át tódult a levegő az énekes tüdejébe, hogy aztán hang formájában távozzék. Hagen a levegő hőse. Oskar Hillebrandt pont, mint tavaly, ízlés dolga, Cornelia Kallisch rosszabb, mint tavaly, se alul, se fölül nem szép már a hangja, és eltúlzott játéka már nem ízlés dolga. Vizin Viktória napsugarasabb világból jött át a Rajna mellé, hangszíne, játékmódja, éneklése egyformán idegenül hatott ebben a környezetben. Viszont a három norna és a három sellő egyértelműen az előadás erőssége volt, a kisebb szerepeken kifejezetten elegánsak voltak a hazai erők.
Az istenek alkonya a rendezést tekintve visszafogott, néha csak szabad asszociációkon alapszik, a nornák az éjszakai fényeket nézik, a nézők pedig mintha autóreflektorokat látnának a vizes aszfalton. Brünnhilde és Siegfried beszélgetése közben modern lakás, fiatal pár, a férfi felöltözik és útnak indul, a nő marad és vár, nem árt, ha látjuk, hogy nincs nagy különbség a világok között. Vannak ennél rendezettebb pillanatok is, Siegfriedet felöltöztetik, a lógó ingű hősből zakós férfi lesz, és amikor azt mondja, életéhez csak annyira ragaszkodik, mint a ruhájához, látjuk, hogy nem is tudja levetni a zakót. Mikor a harmadik felvonásban leveszi, a porhüvely sem marad soká a hősön. Elszórakozik ezen a szem, ha nem épp a feliratokat követi, szép az előadás, hatalmas a siker, akkora, hogy elbizonytalanodom ezen a régi szilveszteri kabarékat értékelő „a tavalyi jobb volt” állásponton. De a tavalyi tényleg jobb volt. Az viszont biztos, hogy a jövő évi nem lesz rosszabb. Mert a Ringet nem is játsszák a Wagner-napokon.