Tünde a Baghlan tartományban állomásozó magyar kontingens tartományi újjáépítési csoportja (PRT) mellett dolgozik. Ezt nem volt könnyű elérnie, pedig feladatai oroszlánrészét most is önkéntes alapon látja el. Az itt szolgáló, az afgán kormányerők támogatását, a tartomány biztonságát, és némely fejlesztési feladatokat is ellátó több mint 260 katona mellett ugyanis civilek is dolgoznak.

Az afganisztáni fejlesztések nagy részét – az erre szánt költségvetési keret kilencven százalékát – a külügyminisztérium irányításával és felügyeletével ez a „civil komponens” (több minisztérium és segélyszervezet részvételével) hajtja végre. Baghlanban a civil főképviselő, Tünde férje, Tölli István, Szaúd-Arábiát, Iránt megjárt, tapasztalt diplomata, 2007-től él Afganisztánban. Tündének több mint egy évébe tellett, amíg a Bem tér bürokratikus ellenállását legyűrve „kierőszakolta”, hogy kimehessen Afganisztánba. Mindig mások segítése a legelesettebbek felkarolása szerzett neki örömöt. És tudta, nagy szükség van rá egy olyan tartományban, ahol a nők 95 százaléka írástudatlan. Úgy érezte, ez az a feladat, amire egész életében várt.

A segíteni akarás ösztönét Tünde otthonról, Kalocsáról hozta. Hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó pedagógus édesanyjától sokat tanult, orvos édesapja az önzetlenséget, az emberek iránti tiszteletet és szeretet hagyta neki örökül. Tünde is pedagógusnak készült, miközben tanítónőként dolgozott. A világ a házasságkötése után nyílt meg előtte.

Afganisztánig azonban hosszú, kalandos és küzdelmes út vezetett. 2004-ben Szaúd-Arábiába követte nagykövet férjét (maga is a követségen dolgozott, mint gazdasági felelős). Ebben a sivatagi, ortodox monarchiában – ahol a talpig elfedett nőknek többek között tilos autót vezetniük – ismerkedett meg közelebbről az iszlám kultúrával. Ám még abban az évben egy rutinvizsgálat során rosszindulatú daganatot állapítottak meg nála, és – ahogy mondja – elkezdődött a tortúra: négy műtét, kemoterápia, sugárkezelés, majd egy visszaesés 2006-ban. A műtéteket Magyarországon végezték, a kezeléseket – a magyar orvos utasításai alapján – Szaúd-Arábiában, a király engedélyével a legjobban felszerelt kórházban, ingyen. Tünde itt barátkozott össze a szaúdi nőkkel, sorstársakkal, akikkel próbálták egymásban tartani a lelket. Élete legnehezebb és egyben legcsodálatosabb szakasza volt ez.

Itt ismerkedett meg a szigorú iszlám szabályokat követő országokban élő nők történeteivel is. – Szaúd-Arábia az ellentmondások és a képmutatás országa – magyarázza. Olyan hely, ahol felépítették a világ egyik legszebb operaházát, de előadást soha nem tartottak benne, mert nyilvános helyen tilos zenét hallgatni. – A nők másodrendű állampolgárok, a család zárt világán kívül a társadalomban teljesen elkülönülnek. Egymás között viszont aktív, színes, eseménydús életet élnek – emlékszik vissza Tünde, aki örömmel vett részt összejöveteleiken. Szaúd-Arábiában mindeközben nagy hangsúlyt fektetnek a nők oktatására. A jómódú szaúdi nők pedig sokat jótékonykodnak, méghozzá nagyon professzionális szinten – amit megtapasztalni szintén kiváló felkészítés volt Tündének afganisztáni feladataira. – Azt hittem, a világon a legkiszolgáltatottabb helyzetű nők és lányok itt élnek. De tévedtem, mert ekkor jött Afganisztán… – mondja.

Itt ismerkedett meg Farzanával. A 16 éves lányt egy két négyzetméteres szobában, láncra verve tartotta az apja, aki rendszeresen verte, megerőszakolta. A titkosrendőrség végül kiszabadította Farzanát, apját pedig börtönbe vitték. A lány a helyi női ügyekért felelős hivatalba került. A hivatal épületében Tünde ötlete alapján és segítségével „krízisszállást” alakítottak ki, ahová a bántalmazott nők menekülhetnek, míg a hivatal a családtagok és a vének tanácsának bevonásával nem oldja meg a helyzetet. Farzana, a szállás első lakója, szinte ruhátlanul, súlyos sebekkel érkezett az otthonba. Azóta azonban összeházasodott szíve választottjával – ez különleges privilégium Afganisztánban –, akivel most az északi Mazar-i-Sharif melletti faluban laknak. A szállás híre gyorsan terjedt, és ma már más tartományból is érkeznek oda védelemre szoruló, félelemtől hajtott lányok, asszonyok.

A 18 éves Najila története nem végződött happy enddel. A lány a tálibok által felügyelt Old Baghlanban élt özvegy, tanárnő édesanyjával, két lány-, és két fiútestvérével. Tünde azt mondja, Najila egyetlen bűne az volt, hogy nem szeretett kendőt hordani: hol viselte, hol nem. Sokan megszólták érte, figyelmeztették, hogy baja lesz, a családnak rengeteg kellemetlensége származott ebből. Aztán egyik este a nagybátyja eljött érte, magával vitte a lányt, akit másnap holtan találtak, agyonlőve. Tünde a tettesről sokat sejtetően csak annyit mond: „a fantáziádra bízom.”

Tündemunkáját egyébként fiatal afgánok segítik: tolmács, ügyintéző. Férfiak, akiknek beletelt kis időbe, amíg megszokták, hogy szót fogadjanak egy nőnek. A biztonsági helyzet állandó romlása persze rányomja a bélyegét a munkára, a táborból való rendszeres kijárás egyre veszélyesebb mutatvány.

Tünde már Magyarországon elhatározta, hogy kezd valamit a baghlani börtön női részlegével. A téma adott volt: nagyszülei a kalocsai börtönben dolgoztak. Segítették az elítélt nőket, akik között kevés volt a köztörvényes bűnöző, inkább ’56-os határsértőkről volt szó. Tünde emlékszik, hogy még évtizedek múltán is érkeztek a nagyszülőknek hálálkodó levelek szerte a világból. A baghlani az ENSZ szerint az ország legrosszabb állapotban lévő börtöne. A női részlegen három húsz négyzetméteres szobában tengetik az asszonyok napjaikat, gyermekeikkel együtt, leírhatatlanul nyomorúságos körülmények között.

A három szobából az egyik a betegeké, és az újszülötteké, hiszen sokan itt adnak életet gyermeküknek – a megerőszakolt nőt ugyanis errefelé börtönnel büntetik. A női részlegen kapnak helyet a szellemi fogyatékosok is, és azok, akik valamelyik férfi családtagjuk helyett kerülnek börtönbe (vagy rájuk fogták, vagy a család döntött úgy, hogy őt nevezik meg elkövetőnek). Tünde rendszeres elfoglaltságot próbál biztosítani a fogvatartottaknak: írás-olvasás tanfolyammal, a szabás-varráshoz szükséges eszközökkel. Tisztálkodási szereket, játékokat, pelenkát, tejport, édességet visz a börtönlakóknak. Tavaly nyáron, az elnökválasztás alkalmával sikerült meggyőznie a tartomány vezetését, hogy gyakoroljon amnesztiát, és meglepetésre, a nőknek csaknem a felét ki is engedték. Sok-sok kompromisszumot kötve azt is sikerült elérni, hogy az Európai Unió támogatásával új börtön épüljön.

Tünde büszkén mesél arról a programról is, amelynek keretében földműves nők gyümölcsfát tudnak telepíteni, s a projektet a Világbank támogatja. Korábban úgy tűnt, az országos programot le kell állítani, mert a résztvevők nem tudják teljesíteni a Világbank azon kikötését, hogy a gyümölcsfaültető programban résztvevők legalább tíz százaléka nő legyen (a nőknek nincs földtulajdonuk, a beszálláshoz szükséges önrésszel sem rendelkeznek). Ekkor keresték meg Tündét, hogy segítsen nőket toborozni a programhoz. Rengeteg munkával 2300 jelentkezőt „szerzett”, s 1500 afgán nő földjén már zöldellnek a gyümölcsfák, ami önálló bevételi forráshoz juttatja a kiszolgáltatott asszonyokat.

Az afgán nőkön segíteni azért sem egyszerű, mert maguk ritkán tesznek erőfeszítéseket sorsuk jobbításáért. Az elmúlt harminc év háborúi arra kényszerítették az afgánokat, hogy ne tervezzenek hosszú távra, és a puszta életben maradásra koncentráljanak. Ide elkél Tünde életfilozófiája, mely szerint átlagon felüli dolgok eléréséhez átlagon felüli erőfeszítések szükségesek.

A táborból való rendszeres kijárás egyre veszélyesebb mutatvány