Orbán ugyanis valószínűleg a háta közepére se kívánta a tévéseket azon a nagy napon, amikor a történelem Urától őreá kiszabott száműzetés nyolc keserű éve véget ért, így újból elfoglalhatta végre miniszterelnöki székét, melyből őt korábban emberi elménk számára kifürkészhetetlen okokból éppen a történelem Ura volt szíves felállítani. Szegény tévés kollégák többször is a magasztos pillanat hatása alá kerülhettek, az egyik operatőr például egy ízben olyan titokzatosan közeli képet adott a miniszterelnöki autóban ülő Orbán Viktor bal füléről, hogy a jelenetnek alighanem mélyebb jelentősége kellett, hogy legyen.

Az ilyen apróságoktól eltekintve a nagy nap tévés krónikája tanulságos volt. Megtudhattuk, hogy Orbán Viktor számára „nagyon kényelmetlen” a Köztársasági Őrezred oltalma alatt állani, s hogy az eddigi életmódjához való ragaszkodás jegyében a hazánkban lezajlott forradalom ellenére sem ül limuzinba. Azt már a műsor riportere árulta el nekünk, hogy a kormányfő programjában „ebédidő nem létezik”, továbbá a Parlamentben a „miniszterelnöki pihenőszoba” lesz az a helyiség, ahol Orbán Viktor „valószínűleg a legkevesebb időt tölti” majd. Lám, ilyen dolgos, egyszerű, jó munkásember a mi miniszterelnökünk.

Tanulságos volt látni azt is, hogymilyen gyorsan összerotytyantották magukat a magyar emberek, amikor a kormányfői helyiségeket bejáró Orbán Viktor kérdéseket szegezett nekik.

– Hát ezek a szobrok? – fogta vallatóra a protokollfőnököt, aki erre valami olyasmit hebegett, hogy „ezekmég Gyurcsány úr idejében kerültek ide”. De a sátáni név elhangzása nem idézett elő komolyabb szerencsétlenséget, mert Orbán Viktor figyelme a Kossuth Lajost ábrázoló festmény felé fordult, s azt kérdezte szigorúan:

– Ez a szegény Kossuth mióta van itt?

A megszeppent protokollfőnököt vélhetően nem képezték ki éles harci helyzetekre, az érthető kérdésre ugyanis teljesen értelmetlen választ motyogott:

– Ő sem volt itt. Nem csoda, hogy ilyen történelmi pillanatok utánOrbánViktor jókedvűen lépett ki a Parlament egyik erkélyére – de pechjére még egy műalkotásba botlott a szeme: József Attila szobrát látta meg alant. A tévénézők százezrei füle hallatára előadott tréfás monológját kénytelen vagyok szó szerint idézni:

– József Attila jó helyen van szerintem... Nem? Ha már írt egy rendes verset a Dunáról... Akkor mégis jó helyen van ott. Jár neki, hogy nézze... Ahogy elúszik a dinnyehéj.

Mit mondjak, nagyon megörültem neki, hogy József Attila nem húzta ki nála a gyufát. Hende Csaba honvédelmi miniszter azonban már nem volt ilyen szerencsés. A stáb – örök hála – megörökítette, amint miniszterelnökünk kiadta neki az ukázt:

– Az összes úrias allűrt föl kell adni! Ez nem egy operetthadsereg! Kövér tisztek, túlsúlyos emberek...

Hende Csaba erre persze lefőtt, mint a kávé. S talán máig azon tűnődik szegény feje, hogy a múltkor súlyos hiba volt az asszonyt abba az úrias allűrbe, abba a polgári bálba elvinni, ráadásul milyen drága volt az az úrias báli ruha, jaj, mégis kár volt az asszonyt abban táncoltatni – igaz, hogy az még a forradalom előtt volt.

Na de akkor is olcsóbb lett volna kölcsönzőből.