Az első szünetben a fiatalok a mobiljukkal vannak elfoglalva, és csak vonogatják a vállukat, amikor a kérdezem őket. Az se hatja meg őket, hogy Mefisztó a Batman Jockerére hasonlít, Faustot pedig a Rex felügyelő hőse, Tobias Moretti alakítja. A tinik erre csak legyintenek: nagyon gáz. Amikor azt kérdezem tanáruktól, komolyan gondolja-e, hogy ez a társaság végigbírja a közel hétórás előadást, megnyugtat. –Csak játsszák az eszüket! Az őt ötletük volt, és egy hónapja erre készülnek.

„Az emberek nehezen fogadják el, hogy ez nem az ő Faustjuk, hanem a miénk” – mondja Gert Voss

A Faust a németeknek olyan, mint nekünk Az ember tragédiája. A lét, a tudás értelmét kereső Faust doktort isteni jóváhagyással az ördög vezeti végig az élet nyújtotta lehetőségek meganynyi színterén. A délután négytől majd tizenegy óráig tartó „teljes” Faust két külön szereposztású előadás (a Goethe-mű is két különálló alkotás, játszani is külön szokták). A bécsi Burgtheatert tavaly szeptember óta vezető Matthias Hartmann ezzel a dupla rendezésével debütált a császárvárosban. A kritika nem is kímélte a Zürichből érkezett igazgató-rendező hétórás premierjét, azt firtatva, mi is volt a mélyebb szándék és mondanivaló. Ám a közönség kedveli mind a két előadást, amelyeket úgy kéthavonta egyben adnak elő.

A Die Pressében olvasom, hogy a jegyeladások alapján 99 százalékos a ház kihasználtsága, a színházi különlegességekkel elkényeztetett bécsiek ugyanis: kíváncsiak. Többek között a Mefisztót alakító Gert Vossra, akit olyan világszínházinagyságok főszerepeltettekbécsi rendezéseikben, mint Zadek,Langhoff, Bondy, Peymann, s akire nem kisebb szerző írt szerepet, mint Thomas Bernhard, és akinek nevét (két kollégáéval együtt) a Bernhard-darab címe is őrzi: Ritter, Dene, Voss. A Faust I. második előadásán súlyos balesetet szenvedett Voss csak hét hónapos kihagyás után tért vissza a szerepébe. Beszélgetésünkkor a második alkalmon volt túl. Amikor az öltözőjében találkozunk, először a fogadtatásról beszélgetünk: a közönség hevesen bravózik, ám a kritika lehúzta a rendezést.

– Tudja, furcsa üzem a színház, mert van a közönségnek egy meghatározó csoportja – ezek közé sorolja Voss a kritikusokat is –, akik előre eldöntik, hogy mi fog tetszeni nekik, és mi nem.

Udvariasan megkerüli a választ, amikor azt firtatom, hogy az ő Mefisztóját az egekbe menesztették az újságokban, míg Morettiét alaposan lehúzták (egyébként jogosan, mert fakó, érdektelen figura lett). – A kétségei közt őrlődő Faustnak ma nincs sok esélye. Harminc éve (ekkor játszották utoljára Bécsben Goethe művét) még vele azonosult a közönség – állítja Voss, akinek Converse-csukás, eleinte Magic feliratú baseballdzsekit, majd kinőtt szmokingot viselő, bizarr clownnak ható Mefisztója lenyűgöző figura. – Hát persze, mert az ördög csak játszik. Éppen ez benne az ördögi.

A szünetben elcsípem egy úr teátrális felcsattanását: „Egy Gretchen egyszerűen nem beszélhet így!” A Faust által elcsábított és cserbenhagyott egyszerű lányt alakító Katharina Lorenz primitív hangsúlyokkal darálja az örökbecsű sorokat, nyoma sincs a klasszikus emelkedettségnek – viszont hitele, súlya van a kimondott szónak. Voss elmosolyodik: a klasszikusokat mindenki ismeri, és azt is mindenki tudni véli, mit hogyan kell játszani és rendezni. Az emberek nehezen fogadják el, hogy ez nem az ő Faustjuk, hanem a miénk.

Amikor a második részre araszolunk az ezerkétszáz fős nézőtérre, fogyást prognosztizálok – tévesen: marad a telt ház. Míg az első rész fekete színpadán egy fehér kubusból nyíltak ki a jelenetek, itt videotrouvaille-ok sorjáznak: a teret négy óriási vászon rajzolja meg, amelyre kameramanok a színészekről live rögzített képeket vetítenek. A fiatal művészek a fausti út állomásait zanzák formájában kórusszerűen jelzik, aztán egy-egy hosszabb eredeti következik, és mindegyik jelenetben más alakítja Faustot, Mefisztót… A trükkök az ismétlések révén ellaposodnak, és egyre lankadtabban hallgatom a mind hosszabbnak tűnő versezetet. Faust feltalálja a papírpénzt, és kihúzza a csődből a császári udvart, majd útra kel a görög mitológia tájain, végül egy ingatlanfejlesztés során elpusztítja a házastársi hűséget jelképező agg Philemon és Baucis otthonát. Amikor a híres „az Örök Asszonyi vonz odafent” sor után felhangzik a bágyadt bravózás, az az érzésem, hogy a közönség ezúttal egy kicsit önmagát ünnepelte.