Masinamesék
A Régi Idők Masinái című kiállítás, amint a neve is mutatja, a régi idők masináit hivatott bemutatni. Nem is nagyon feltételeztünk egyebet, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum rendszerint nem kamuzik a kiállításcímekkel, A magyar mezőgazdaság története 1945-ig, A magyar szőlő és bor Európában –az állandó tárlatok is azt kínálják, amit a címük ígér. Az egyszerű: szép.
Ennek jegyében látható amúgy a Régi Idők masinái is, amely a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotótagozatának négy tagja, Dozvald János, Gáti György, Tóth József és a már említett Szél Ágnes fotóiból válogat. Nem azt állítom, hogy amit ők lencsevégre kaptak, egyszerű volna, hiszen régi gépekről készült fotókat látunk az emeleti folyosón, és nemhogy a gőzgépet, még a présgépet se nagyon értem, na pláne a traktort. De ahogy az ember is a legegyszerűbb alkotóelemekből áll össze a legbonyolultabb szerves géppé, úgy a nem túl komplikált ékek, alátétek, izék, bigyók is nélkülözhetetlenek a nagy egészhez.
Ahogy mondani szokás, és most tényleg: apró csavarok a gépezetben. A négy fotós ezeket az apróságokat, az érdekes részleteket kereste a mezőgazdasághoz köthető eszközökön, az egyébként észrevétlen nüanszokat. Ki foglalkozik egy hülye kis áttétellel, ugye.
Hát ők. A huszonkét kiállított kép tanúsága szerint legalábbis. Néhány percig ugyan zavaró lehet, hogy a képaláírások teljesen hiányoznak a kiállításról. Csak az alkotók neve szerepel a fotók alatt, konkrétan nem derül ki százszázalékos bizonyossággal, mit is látunk, az értelmezési tartomány ilyenformán bízvást mondható végtelennek. Aztán meg az öröm: nincs megkötve a képzelet. Absztrakció, előre! Pláne, hogy a fotósok legtöbbször maguk sem tudták, mit fényképeznek éppen.
Hogy mennyi mindent rejtenek a masinák! Tóth Józsefnél például moziszéksorokat, a vásznon vörös árnyalatú pszichedelikus formafilmmel; karvalycsőrt, hidraulikusnak tűnő örökmozgót. Árulkodó lehet a Hofherr-Schranttz-Clayton-Shuttle felirat egy keréken: itt valami traktorról lehet szó, de nem engedünk a didaxisnak, ez bizony egy stilizált Nap. Szél Ágnes melegebb színekkel operál, a vas és a fém találkozását vizsgálja, aztán marad csak a jóindulatú vas, egy fordított, szemes basszuskulcs vagy egy érdekes ornamentikájú fémpillangó képében. Gáti Györgynél is veres az ék alja, a gondviselés véres szögei, mondja a hang belül, pedig valószínűleg egy kapagépről lehet szó. Aztán vörös anya következik vörös gyermekével, és ez nem egy szocialista-realista tablóregény. Hanem még mindig Gáti György. Dozvald János vastagajkú nő profilképét állítja elő, mondjuk mintha egy fából készült Kelemen Annát látnánk egy présgép ölelésében. Egy gőzgép nyugalmi állapotban lévő szelepe a következő képen már dolgozik nagyon. Masinamesék.
A Régi Idők Masinái nem csak a részletekre figyelmeztet, de eszünkbe idézi azt is, a jó Koncz Zsuzsával szólva, hogy mennyire rohan az idő. Valahogy eltűnni látszanak a mívesen megmunkálandó hagyományos alapanyagok, kinek van már ereje energiát feccölni egy hajtókarba, egy préselőcsigába. Valahogy eltűnni látszik a figyelem is, a csodálkozás: milyen szépen tud halálra kopni egy szerkezet. És hogy milyen jó érzés elfújni a barkácsport. Ami nem is biztos, hogy barkácspor amúgy.
