Szabó Györgyöt a Borsod megyei kis falu, Bükkszentkereszt lakóját szinte mindenki „füvesemberként” emlegeti a környéken, és ma már nemcsak az országból, hanem a határokon túlról is érkeznek hozzá olyan betegek, akik a gyógyszerek mellett – s olykor helyett is – a természettől remélnek gyógyulást.

Felmenői között sok a javasasszony, őket egy-egy faluban mindig nagy tisztelet övezte, mert orvos híján gyógyfőzetekkel, kenőcsökkel enyhítették a fájdalmakat. Hatéves volt, amikor nagyanyja, Schwarz Andrásné, Bori néni hozzájuk költözött az akkori Sajókazincra – a mai Kazincbarcika elődje –, hogy segítsen hat unokája nevelésében. Közülük őt, Gyurit választotta ki utódjául.

– Talán azért, mert ha nekem valami bajom volt, sosem az emberek, hanem inkább a határ felé vettem az utam, a természet mindig megnyugtatott – mondja. A felvidéki nagymama, amikor csak tehette, kézen fogta a fiút, s vitte magával erdőbe, rétre, legelőre. Megmutatta és elmagyarázta, melyik növénynek mi a neve, melyik része milyen betegségekre jó, mikor a legjobb leszedni, és szárítva vagy frissen igazán hatékony a főzet. Azt is az idős asszonytól tanulta a fiú, hogy egy növényt sosem a naptár szerint kell begyűjteni, hanem akkor, amikor már elég napfény és energia került bele. A májusi csalán például haragoszölden jó, mert amíg zsengék a hajtások, levelek, addig nincs bennük elég erő, és feleannyira sem hasznosak, mint később. Tépni nem szabad a szárat, mindig ollóval vagy késsel kell elvágni, mert úgy sérül legkevésbé a növény. Akad levél, amit hideg vízben kell áztatni, jó sokáig, mert úgy hat a legjobban, de a gyökereket, kérgeket például csak főzetként, forrázva szabad fogyasztani.

A fiú mindezt tizennégy éves korára megtanulta, mégsem orvosnak állt, amikor a pályaválasztásról kellett dönteni. Kereskedőtanonc lett, és mivel olvasni nagyon szeretett, egy miskolci könyvkereskedésben kezdett dolgozni, 1942-ben. Zsidó főnökeit később elhurcolták, a könyvesboltra lakat került. Szabó György így az élelmiszeriparban keresett magának állást, s bolti eladóként helyezkedett el. Majd a katonaság, s vele együtt egy kis kitérő következett: meteorológus képzést kapott, s leszerelése után három-négy évig a miskolci időjárás-előrejelző állomáson volt technikus. Aztán visszatért a kereskedelmi szektorba, nyugdíjba is innen ment, majd húsz évvel ezelőtt.

Ekkor kezdődött el számára az az élet, amelyre mindig is vágyott. Ezekben az időkben már Bükkszentkereszten lakott a feleségével. Először az ötvenes évek közepén jártak itt, amikor a lányuk kétéves volt, és nem akart kigyógyulni a mandulagyulladásából.

– Még nem tudott gargalizálni, pedig a diólevél főzete tökéletesen kezelte volna azt a betegséget – meséli Szabó György, majd hozzáteszi: meggyőződése, hogy amelyik gyerek képes a toroköblögetésre, annak nem kell mandulaműtéttől tartania, mert a gyógynövényekből készült főzetek segítenek a gyulladáson. Akkor még kicsi lányának azonban szavai szerint a két hegyoldal találkozásánál lévő falucska erős levegője támogatta a gyógyulást, s olyannyira megszerették a környéket, hogy jó tíz évvel később idetelepedett át a család.

A felesége néhány évvel ezelőtt meghalt, azóta a lányával irányítja a családi vállalkozást. Legelőket, réteket bérelnek – az állattartás a téeszek felszámolása után gyakorlatilagmegszűnt, és parlagon hevertek errefelé a gyógyfüvekkel teli területek. Saját földjükön pedig olyan növényeket termesztenek, amelyek védettek, s emiatt vadon nem lehetne gyűjteni azokat: ilyen a bugás macskamenta, amelyik citromillatot áraszt, vagy a palástfű. Emellett levendulakertjére a legbüszkébb: tíz éve olyan termő ligetet varázsolt itt e növényből, hogy egy provance-i földbirtokosnak is becsületére válna.

Szárítva, hímzett vászonzsákba csomagolva a levendula külföldre kerül. Az értékesítés főként Zsuzsa lánya feladata, aki sokáig az egri dohánygyárban dolgozott tolmácsként, majd férjével és két lányával Svájcban telepedett le. Az asszony gyakran van itthon, hogy irányítsa a vállalkozást, míg édesapja ma már inkább előadásokat tart, tanácsokat ad a gyógyfüvekkel kapcsolatban. Az Egészségügyi Továbbképző Intézetben orvosok is kérnek tőle segítséget, és nemigen van olyan nyavalya, amire ne tudna „füves választ” adni. A cukorbetegség megelőzésére összeállított teakeverékét a gyógyszerészeti intézet is törzskönyvezte.

Ő maga naponta legalább három liter gyógyteát iszik. Akárcsak hajdan a nagymamája, egy nagy fazékban, a tűzhely mellett tartja a különféle keverékből készült főzetet, amely frissíti, vagy épp a nátháját enyhíti. Nem édesíti semmivel, számára a füvek, virágok aromájánál nincs pompásabb. Kórházban eddig egyszer volt, a fekélyét kellett megműteni. – Stresszes munkahelyen dolgoztam akkoriban, a főnökömmel sem jöttem ki jól, az okozta a bajt – mondja, és hozzáteszi, gyógyfüvekkel sikerült ugyan valamelyest enyhíteni ezt a betegséget is, de valójában a sebészkésnek köszönheti a teljes felépülést. Sosem tanácsolja senkinek, hogy ne hallgasson az orvosára, vagy ne műtesse meg magát, a teákat ugyanis inkább kiegészítő terápiának kell használni. Ha fáj a feje, biztosan nem piruláért nyúl, inkább az őszi margitvirág, a vadkrizantém, a fekete nadálytő vagy a pásztortáska-tinktúra áldásos hatásában bizakodik. Hashajtásra szenna, katáng vagy reszelt alma, esetleg a kökény virága szolgál, míg utóbbinak a termése épp ellenkezőleg, hasfogóként szerepel.

A gyógyfüvekkel is csínján kell azonban bánni: a kamillateát például egy fél évnél tovább nem lehet kúraszerűen inni, mert a benne lévő azulén tönkreteheti a bélbolyhokat.

Miközben az ősi, hagyományos gyógymódokat részesíti előnyben, a mai technológia vívmányokat is használja. Uniós pályázati pénzből nemrég modern szárítóüzemet épített, lányával, unokáival a világhálón is tartja a kapcsolatot. Két könyvet írt, s büszke arra, hogy ezek közül az egyik a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének honlapján is szerepel a publikációk között.

Bükkszentkereszten a növények szedése, szárítása, csomagolása immár több helybéli asszonynak is folyamatosan munkát biztosít, s a kis település idegenforgalmát is fellendítette füves embere. Aki leginkább egyedül szeret bóklászni a környékbeli hegyoldalakban. Ilyenkor a vadak se riadnak meg tőle, azt mondja, talán azért, mert neki nem puskapor, hanem gyógynövényillata van.