A láthatatlan gyilkos
A légynek sem tudott volna ártani. Vajon ennyire láthatatlan volna bennünk a bűn hajlama, a szándék? Vajon ennyire kiismerhetetlenek volnánk a közvetlen környezetünk számára is? Ennyire rejtve marad a démoni, ennyire mélyről jön az, ami tagadja bennünk az embert?
Pejó Róbert új filmje, a Látogatás is ezeket a problémákat boncolgatja. Műfaja látszólag thriller, ám a mű legsúlyosabb kérdése mégsem a „ki lehet a gyilkos?”, hanem a láthatatlanság mibenléte. Az a súlyos tapasztalat, hogy talán épp a boldogság fedi el a legteljesebben a mellettünk élő ember valódi természetét, miközben elvileg épp a másik megismerése jelentené boldogságunk alapját. Bár, és erre is célozgat Pejó, lehet, hogy épp a teljes és önkéntes vakság kell ahhoz, hogy elmondhassuk magunkról: néhány pillanatig boldogok lehettünk. A gyilkos megtalálása így a Látogatásban több, mint kriminalisztikai kérdés, sokkal inkább egzisztenciális.
Ezért a film lassúsága, a szereplők alaposabb körbejárása, a családi fészek aprólékos fényképezése, mely sokkal inkább a lakberendező és az építész hűvös és profi ízléséről tanúskodik, semmint a megtalált békesség melegéről. S bizony hiába az idilli, dicsekvésre méltó környezet, érezzük: a ház, a bűn eredője, végig idegenül üli meg a tájat. Pejó és a tökéletes munkát végzett operatőre (Pohárnok Gergely) a feszültség megteremtésében, a csak lassan formát öltő sejtések elővezetésében szinte hibátlanul teljesít. Az első perctől világos, hogy a csodás esti fények, a békák brekegése, a tó zavartalan tükre, a nádas susogása ellenére itt valami jóvátehetetlen készül.
Mindössze néhány hiba töri meg a filmet. Az épp gyereket váró Szonjához (Gryllus Dorka) és Thomashoz (Merab Ninidze) a férfi régi barátai érkeznek, Eva (Ursina Lardi) és Heinrich (Andreas Lust). Az már az első pillanattól nyilvánvaló a legfigyelmetlenebb szemlélő számára is (tangó a nappaliban), hogy Evát és Thomast nem csupán régi barátság köti össze, így a film derekánál Heinrich teljesen értelmetlenül és jókora fáziskéséssel „leplezi le” a viszonyt. A másik alapvető probléma a nyelvvel kapcsolatos: Szonja magyar lány, mindenki más osztrák, így maguk között németül beszélnek, ám mi ezt magyarul halljuk. (Az utószinkron miatt Gryllus hangsúlyai helyenként igencsak életlenné válnak). Így amikor Eva megjegyzi, hogy a snuff-videón, amely körül az egész történet forog, németül beszél az eltorzított hangú gyilkos, ez enyhén komikusan hangzik. Így a magyar kiszámolós dramaturgiai ereje (amire Szonja tanítja meg Thomast) szintén elvész.
A hibák ellenére Pejó Róbert filmje emlékezetes marad. A színészek teljesítménye (főként az egyre gyanúsabban viselkedő Heinrichet alakító Andreas Lusté), a képek ereje, a fegyelmezett és pontos rendezés megteszi a hatását: a Látogatás lassú ritmusa ellenére alig unalmas. Egy átgondoltabb dramaturgia, a történet logikátlanságainak kigyomlálása azonban még erőteljesebbé tette volna a filmet. Ám szégyenkezni így sem kell: a Látogatás megérdemelten hozta el a Filmszemle legjobb rendezésért járó, igaz, megosztott díját.
