Hogyan lett a pesti polgár?
Egy szép olajkép mutatja őt „mellben” (ahogy azt kétszáz éve mondták). Mondjuk, előnyösebb ez a beállítás, mint Pargfieder pesti polgáré, aki mindjárt a kiállítás elején, római tunikába öltözve üdvözli a látogatókat egy életnagyságú olajképen. Talán, ha tudta volna, hogy az utókornak semmi érzéke nem lesz a klasszicista fennköltséghez, sosem vállalja ezt a pózt. Pargfieder egyébként II. József törvénytelen fia volt állítólag, s udvari szállítóként busás megrendeléseket kapott.
Kiből lett, s hogyan lett a pesti polgár? „A polgár”, a szónak ama régi értelmében, ahogy azt a XVIII–XIX. század fordulóján használták. Kiből is? Ha a polgárok nagykönyvének csak egyetlen oldalát vesszük, olasz, német, felvidéki és alföldi származásúakat találunk bejegyezve. Nem mindenki rendelkezett polgárjoggal, aki a városban élt, csak akit a közösség befogadott, s a polgárok könyvébe beírt. Többnyire iparral, vagyonnal rendelkező emberek, kereskedők. Még nemesek is. Széchenyi István például 1829-ben lett pesti polgár. Az 1848-ig érvényben lévő polgárkönyvben ott találjuk Kostály szabómestert, Prükler péket vagy Gumprecht üvegest például, aki a beírás szerint Danzigban született, az akkori Oroszországban. Részben ez a sokszínű eredet jellemezte tehát a pest-budai embert, polgárrá viszont a jogai és az erényei tették. Olyan erények, mint az iparkodás, a családi élet szentsége, a művelődés, a takarékosság, a társasági élet. És a taxa, vagyis az adó, amely gondosan be volt jegyezve mindenkinek a neve mellé.
Ennek a sokszínűségnek és értékrendnek a minél szélesebb bemutatása a kiállítás egyik iránya. Karikatúrák, életképek és olajportrék (melyeket bizony még egy szabómester is megengedhetett magának) idézik meg a pesti patríciusokat, és számos apró dokumentum, házassági szerződés, szállodai számla, Redout-belépő a pest-budai életet. Sőt még a betegséget és a halált is.
A kiállítás másik törekvése pedig e bürgervilág átalakulásának, kapitalizálódásának megjelenítése a városegyesítésig. Például a céhes élet felbomlása: 1859-ben szűnik meg a céhek monopóliuma, majd 1872-ben, az egyesítéssel oszlanak fel. Ekkor ér véget a klasszicista-romantikus polgárság kora.
Nem volt nagyon izgalmas világ a családi idillek, a békés munkálkodás, a potrohos polgárok XIX. százada. Nehéz is felkelteni az érdeklődést iránta. A kiállítás jelentős türelmet, előzetes érdeklődést igényel. Nem láttam azokat a tárgyakat, amelyek enélkül a felkészültség nélkül is hosszabb maradásra bírnák a látogatót. A szövegek viszont, mint a Budapesti Történeti Múzeumban megszokhattuk, túl hosszúak, és mint a vendégkönyvben is többen jelzik, túl apró betűvel íródtak. Én magam nem a falakon szeretek oldalakat olvasni, hanem a katalógusban, ami viszont most megint nem készült el. Így aztán a néző azt visz emlékbe, amit a fejében képes volt megőrizni. Talán a leglátványosabb elemek megmaradnak hazáig.
Mik is volnának ezek? Mondjuk Pollack Mihály tahi présházának antik hangulatú díszítőfestményei, vagy egy XIX. század eleji, legombolható ujjú női ruha, esetleg egy 1815-ből való válóperes irat, amelyet fejhallgatón is meg lehet hallgatni a tárló előtt állva. Ez az audio már rendszeres kiegészítő eszköze az utóbbi években a budavári BTM-kiállításoknak. Bizonyos tárlók előtt rádióhullámokon jövő hanganyagot érhetünk el vele, amely kiegészíti a látványt. Megálltam például az egyikkel a Giergl család tárlója előtt, melynek tagjai üveg- és ezüstművesek, festők, építészek és soktehetségű kézműves emberek voltak: de az itt hallható hanganyagban éppen csak róluk nincs szó. Így most én sem tudok többet elárulni az olvasónak, mint hogy láttam a vitrinben ezüst termékeiket és egy pakli tarokkot.
Láttam külföldi múzeumlátogatókat, akik betévedtek ide, és kíváncsi voltam, megfogja-e őket valami. Igen, a fülhallgató. De miután nem jöttek rá elég hamar, hogyan kell kezelni, és aztán ha megszólalt is, csak magyar szöveget hallottak benne, visszaakasztották, s rövid úton elhagyták a termet.
A kiállítás a „Felemelő XIX. század” sorozat része, s bár tudom, hogy ez kevésbé dotált, mint a tavalyelőtti reneszánsz év volt, sajnos kevésbé felemelő is.
