– Reneszánsz kori drámákat – gondolom – csak színházi megrendelésre fordítanak. Nem lehet véletlen, hogy éppen Ön kapott ilyen megrendeléseket az utóbbi években.

– A dolog kicsit bonyolultabb, mert bár az első fordítást, A velencei kalmárt valóban a rendező, Alföldi Róbert kérte tőlem, ez után szinte „kiprovokáltam” a többit. Úgy éreztem ugyanis, hogy íróként és fordítóként közöm van Shakespeare-hez, ehhez az egész világhoz, és tovább fogok lépni az úton.

– A Macbeth ezután folytatása az Alföldivel kezdett, sikeres együttműködésnek. De hogyan jött Kyd Spanyol tragédiája?

– Azzal már én kerestem meg a Budapesti Kamaraszínházat, és közösen találtuk meg a rendezőt, Lukáts Andort. Kyd, aki néhány évvel volt idősebb Marlowe-nál és Shakespeare-nél, nagyon tehetséges szerző, akiről azonban csak töredékesen írnak az irodalomtörténészek, de T. S. Eliot például úgy látja, ő a modern európai dráma szülőatyja. A politikai bosszúdráma megteremtőjeként a mai színház és film ősét is tisztelhetjük benne. Talán több puszta föltételezésnél, hogy az ős-Hamlet kialakításában is része volt, viszont van olyan nézet, hogy a Spanyol tragédia főhőse, Hieronimo monológját Shakespeare írta…

– Színészként együtt dolgoztak.

– Igen. A kor szokása szerint színészek voltak, de lényegét tekintve költők. Mellesleg Kyd nem volt tisztában a tehetségével, önként vonult háttérbe, strómanként is írt.

– Pedig a Spanyol tragédia állítólag sikerdarab volt.

– Igen, de aztán megjelent kirobbanó drámai erővel Marlowe, és beárnyékolta Kyd utolsó néhány évét. Spanyol tragédiájának nyelvezete azonban megragadó. Darabját „fekete lyuknak” éreztem, mert csupán egyetlen magyar fordításáról tudok, Szabó Magda és – mellesleg rokonom – Szobotka Tibor munkájáról, de az sem került hazai színpadra.

– Mi a helyzet Marlowe-val?

– A Doktor Faustust régebben kiszemeltem, de nem tartottam magam elég érettnek a fordításához. Aztán egyszer csak úgy éreztem, már tudnék Kálnoky László munkája mellé egy másik érvényes és mai nyelvű szöveget állítani. Szerintem Marlowe képességeihez és persze Shakespeare-hez képest sincs ma a helyén. Így, együtt a három szerző egyfajta irodalmi „hármasoltárt” képez. Ők a modern dráma alapjait rakták le, szakítva az ógörög, arisztotelészi hagyománynyal. A tökéletesre, fenségesre csiszolt drámai fölépítmények helyébe általuk lép a szenvedély, a képzelet és a magányos ember, mint hős. Azt gondolom, akár élethosszig tartó alkotói feladat lehet a műveikkel foglalkozni. Óriási kihívás.

– Fordítása mennyiben átértelmezés is?

– Vissza kell adni a mű költői erejét mai nyelven. Borges ezt úgy mondja: „egyéni értelmezés és lemondó hűség”. Ezzel akár olyan embereket is be tudunk vonni a színpad bűvkörébe, akik egyébként akadémikus foglalatosságnak tartják a színházat. Ez egyfajta restaurátori munka is, de annál mégis több, mert együtt kell alkotni a szerzővel.

– Marlowe-fordításába néhány televíziós zsargon vegyül. Talán azért, mert a darab színpadra alkalmazója, Káel Csaba a Tivoliban valóságshow-ként adatja elő a játékot?

– A koncepciója tetszik, de nem: foltszerűen a többi darabban is előjönnek modern kifejezések. Így írok. Nemcsak a szavakon van a hangsúly, hanem azon, hogy megpróbáljam visszaadni az eredeti hatást –egyébként a rendezőnek is ez a legfontosabb. Ez olykor szó szerinti átvételt is jelenthet, mert például Marlowe már használja a „show” kifejezést. Néhol viszont lábjegyzetben közlöm az eredeti angol szót, hogy ha a rendező vagy a nyájas olvasó nem elégedett az általam adott változattal, másra tudja cserélni. E darabok egyik titka, hogy egyszerre játszották őket a felső és az alsó karzat közönségének. Ezért a fenséges, a költői, a tragikus szöveg és a magasabb rendű, vagy primér komédia egyszerre kellett, hogy működjön. Ezzel e három szerző voltaképpen kitalálta az Erzsébetkori show-bizniszt a színházban, akkor és ott Londonban, a Bank side-on.