Mindannyian fényképezünk olykor, hogy megmentsünk egy kis darabkát életünkből az utókor és önmagunk számára. Kimerevítünk egy számunkra fontos pillanatot. Van, hogy jól sikerül, van, hogy kevésbé, de a digitális gépeknek hála annyiszor próbálkozhatunk, amenynyiszer csak szeretnénk. Jól sikerült emlékeinket pedig egy pici dobozban tárolhatjuk az idők végezetéig. Nem volt ez mindig ennyire magától értetődő. Egykor csak a festő- és rajztehetséggel megáldott művészek kiváltsága volt az élmény megörökítése. Aztán 1839-ben, amikor ismertté vált a fényképezés technikája, egy francia festőművész, Paul Delaroche így kiáltott fel: „A fényképezés megszületett, a festészet halott!”

– Azóta van a különös kapcsolat festészet és fotográfia között – mondja Albertini Béla fotótörténész, a Kaposvári Egyetem emeritus professzora, hozzátéve: a fotográfia területén éppen azok az izgalmas kísérletek, amelyek a képzőművészet és a fotográfia határait (ha egyáltalán vannak ilyen határok) megpróbálják átlépni, tágan értelmezni. Általában mindenki képes elsajátítani az alapvető technikát, amely egy kép elkészítéséhez kívánatos. Felmerül a kérdés, kell-e még ennél több is ahhoz, hogy bárkiből profi fotós lehessen?

– Kell egy bizonyos intelligencia és a világra való nyitottság – mondja Somogyvári Bálint, a Kaposvári Egyetem fotográfia szakos végzős hallgatója. Nélkülözhetetlen tehát egy intellektuális készség, amelynek következtében ez a megtanulható technika már valóban a fotográfus szándékainak megfelelően használható, és ezáltal válik a fotó művészetté. „Van egy bizonyos fajta érzék, a vizualitás iránti érzékenység, amely nem tanulható, de egyesekben létezik. Ezt azután a tanult eszközök segítségével képes kibontani” –mondja Albertini. A jó fénykép ugyanis amellett, hogy esztétikai értéket hordoz, több a valóság puszta leképezésénél, az alkotó belső lelki világának, érdeklődésének a kivetülése. Hordozza azt a gondolati tartalmat, amelyet a fotográfus látványban át akart adni.

A fényképezőgép, majd a fénykép csupán eszköz, amely azt a célt szolgálja, hogy az alkotó a saját szándékait, a világra vonatkozó véleményét megjelenítse. „A fényképezéshez kötődik egy általános hiedelem: Amiről fénykép van, az igaz” –ebből fakad a fotótörténész szerint a hitelesség problémája, hiszen sokszor nem a valóságnak való megfelelés a lényeg, hanem az, hogy a fotográfus mondandója hogyan jön át a képen. Hiteles képnek tehát azt tekinthetjük, amelyik akár különböző technikákat alkalmazva, képes elérni azt a vizuális hatást, amely a fotográfus szándékát alátámasztja. Ez persze nem érvényes a sajtófotókra, ott nyilván problémát okoz, akár végzetes következményekkel is járhat egy „képi hazugság”, egy manipuláció. Fotóművészeti szempontból azonban mindenféle „játék” tökéletesen megengedett, egy az egyben szándék kérdése.

– Megélni igazából az alkalmazott fotográfi ából lehet, ha lehet. Épp ezért túl a művészi megjelenítésen, technikailag is alátámasztott tudást kell, hogy szerezzünk – mondja Somogyvári. Albertini pedig úgy véli: „A mindennapos gyakorlatban is láthatjuk, hogy a fotográfiával a legnagyobb arányban, mint alkalmazott eszközzel élünk. Van aztán egy vékony határvonal, amelyet nem túl könnyű meghúzni, amelyen túl fotóművészetről beszélünk.” Abból is fakadnak gondok, hogy a magyar nyelv, szemben mondjuk az angollal, kicsit „finomszemcsésebben” fogalmaz. Megkülönbözteti a fényképészt, aki a fényképezésből él, például portrékat, esküvői képeket készít; használja a fotográfus szót, ideértve általában az amatőr- és magasabb szinten alkotókat; és fotóművészről beszél, ha esztétikai, társadalmi értékeket létrehozó személyiségre utal. Fotográfus tehát bárkiből lehet, igazi fotóművész azonban kevés van.

A fotográfusok, fotóművészek eljövendő generációja június 16-án megcsillanthatja tehetségét a Gödör Klubban, a Kaposvári Egyetem fotóművészeti tanszék végzős diákjainak diplomamunkáit bemutató kiállításon.

„Kell egy bizonyos intelligencia és világra való nyitottság”