Talán csak az a lényeg, hogy előre tudta. Látta, elképzelte a világot, azért szerette a rövid formákat, azért írt olyan zenéket, amelyek két perc alatt meghallgathatók. Írt mást is, na azokat nem hallgatjuk annyira. Schumann szimfóniáira persze el lehet mondani, hogy nehézkesek, túl vastagon hangszereltek, csak azt nem értem, mióta vagyunk olyan hangszerelési szakértők, hogy ilyesmik zavarjanak. Nem panasz, és azért sem illik panaszkodni, hogy a Genovéva nem lett alapmű az operákban, meg Az Éden és a Péri sem kasszadarab, legalább van min meglepődnünk, hogy Schumann ezt is tudta, ezek is gyönyörű zenék. A rövid műveken nem lepődik meg az ember, csak hallgatja: Gyermekjelenetek, Erdei jelenetek, dalok, szonáták. Ha belegondolok, legalább egy éve nem hallgattam meg Beethoven 9. szimfóniáját, pedig többé-kevésbé ez volna a foglalkozásom. De azt a Schumann-dalt, hogy Du Ring an meinem Finger két napja hallottam a színházban, az Arturo Uiban, nem éppen eredeti formájában, de azért az volt. A rövid formáké a jelen és talán a jövő. Nem menekülhetünk, hogy nincs rá idő, hangulat, kapacitás, két perc szépségre kötelező időt teremteni.

Nem ez a legcsodálatosabb Schumannban, hanem hogy soha nem nőtt be a feje lágya. Fiatalon halt meg, vagy inkább középkorúan, elborult elmével, de töretlen hittel, hogy a költészet, zene, szépség a legfontosabb fogalmak a világban, ezért érdemes élni, halni, a kezet nyomorékká gyakoroltatni, keresni, találni, megroppanni. Szégyenkezve tapogatom a fejem búbját, ha őrá gondolok.