Meseszolgálat és könyvbatyu
Egyszer volt, hol nem volt – a Magyar Olvasástársaság szerint egyre ritkábban csendül fel ez a mondat a kisgyermekes családokban, mind kevesebb szülő fordít időt, energiát a mesélésre, s arra, hogy megismertesse, megszerettesse csemetéjével a könyvet, az olvasást.
– A magyar lakosság alig negyven százaléka olvas el évente legalább egy könyvet. A hátrányos helyzetű családokban élőknél pedig egészen tragikus a helyzet, jó, ha öt százalékuk felüt évente egyet. Ezekből az adatokból pedigmár következtethetünk a bölcsődés, óvodás és kisiskolás gyerekek otthoni könyvélményeire – mondja Győri János, a Magyar Olvasástársaság elnöke, majd hozzáfűzi: – Élményektől esnek el a képeskönyvek, esti mesék nélkül felcseperedő gyerekek, ez pedig befolyásolja személyiségük, intelligenciájuk fejlődését, s persze azt, hogy később, kamaszként, felnőttként milyen lesz kapcsolatuk a betűk világával.
A kedvezőtlen folyamatokon sajátos módon javítana a Magyar Olvasástársaság. Kidolgoztak egy kísérleti, leginkább felolvasó- vagy meseszolgálatnak nevezhető programot, hogy minél több gyerekhez juttassák el az olvasás élményét. A hivatalosan Olvasó-társ elnevezésű projektet pedig már ki is próbálták: önkéntes egyetemisták két hónapon át hetente egyszer meséket olvastak fel Kaposváron hátrányos helyzetű, főként roma származású gyerekeknek.
– Eredetileg azt terveztük, hogy a kiválasztott családokat otthonukban keresik fel önkénteseink. Csakhogy kiderült, feszélyezné a szülőket, de még a gyerekeket is az, ha vendégeik szembesülnének szegénységükkel. Emiatt végül úgy döntöttünk, inkább egy könyvtárban tartjuk a felolvasásokat – eleveníti fel az első tapasztalatokat Gombos Péter, a mintaprogram helyi vezetője, a Kaposvári Egyetem tanára, az olvasástársaság alelnöke.
A kezdeti nehézségek után azonban hamar kiderült, hogy életképes az országban egyedülállónak számító program. Az érintett szülők – noha többségük alacsony végzettségű, munkanélküli, és megélhetési gondokkal küzd –nyitottak voltak, támogatták, hogy gyermekeik részt vegyenek a felolvasásokon. Ezt jelzi az is: az induláskor hat, 4 és 12 év közötti gyerek alkotta a hallgatóságot, de két hónap alatt csupán egyikük „morzsolódott le” – ő is csak azért, mert elköltöztek. Ezzel szemben volt példa arra, hogy nőtt a résztvevők száma: az egyik kisfiú egy rokonát csábította el a felolvasásra, miután meggyőzte arról, hogy „tök jó mesét hallgatni.” Gombos Péter szerint mindez különösen annak tükrében számít nagy sikernek, hogy az érintett családokban szinte egyáltalán nem olvasnak.
– Már az első foglalkozáson kiderült, hogy a gyerekek ritkán, legfeljebb az iskolában, óvodában hallottak, olvastak mesét, mégis végig feszülten figyeltek, érdeklődtek, kérdeztek, lekötötte őket a felolvasás. Később a nagyobbak már maguk kérték, hadd olvassanak fel ők is a többieknek. Talán ennél ismeglepőbb volt az, hogy még véget sem ért a program, de már szinte könyörögtek a gyerekek és az anyukák, hogy tegyük állandóvá a felolvasásokat – meséliVargaMárta, az egyik önkéntes. – Tény viszont az is, hogy hiába készültünk például Lázár Ervin-mesékkel, a gyerekeket egész más érdekelte. Még a tíz-tizenkét évesek is inkább a képes leporellókat nézegették, és gyakorta kértek rajzfilmekből ismert történeteket.
A kaposvári sikerek nyomán a Magyar Olvasástársaság már azt tervezi, hogy országos mozgalommá bővíti a meseszolgálatot.Mint azt Győri Jánostólmegtudjuk, szeptembertől az SOS Magyarország Gyermekfaluban élő gyerekeknek olvasnak fel rendszeresen önkénteseik. (Itt egyébként egy másik, Könyvbatyunak elnevezett programot is indítanak. A gyermekfaluból kikerülő, nagykorú fiatalokat ajándékozzák meg könyvekkel egyfajta útravalóként.) Ezzel egy időben elkezdik szervezni a felolvasó-szolgálat országos „hálózatát”: egyetemekről, főiskolákról várják azoknak a fiataloknak a jelentkezését, akik részt vennének az önkéntes munkában. A védőnői szolgálatok, a családsegítő központok segítségével keresnék fel az adott város, község hátrányos helyzetű családjait, hogy felajánlják nekik: elviszik hozzájuk az olvasás élményét.
