És hát tényleg, mire nem hajlandó az ember, ha az egyik hősét akarja látni néhány méterről. Egyébként épp az utolsó pillanatban – ami nem azt jelenti, hogy Juliette Lewis egy ideig most ne jönne Budapestre, hanem hogy sikerült az áradás miatti, körülbelül egyhetes pauza előtti utolsó koncertet kifognunk a Hajón, amelynek tetőterasza nyár végéig amúgy is kissé népszerűbb lesz, mint a gyomra, érthető okokból.

Ez az első magyar Juliette Lewis-klubkoncert – olvassuk mindenhol, de a performance jellege, úgy látszik, csak minket foglalkoztat ennyire, minket, magyarokat, mert a Lángoló Gitárok blog interjújának tanúsága szerint Lewis lényegében azt sem tudta, hová jön, fogalma sem volt arról, hogy nem egy fesztiválon lép fel, hanem egy hajón. És nincs is ezzel semmi baj, turné van, ilyenkor összemosódik minden, koncert-koncert, én se mindig tudom előre, másnap busszal vagy villamossal megyek-e munkába.

Mindez persze nem változtat azon, hogy lementünk péntek este a klubba, és ott játszott Juliette Lewis az ő New Romantiques nevű zenekarával, és az az igazság, hogy: jól. No persze nehéz volna csalódást okoznia, mert elvárásaink nem voltak túl nagyok. Amit péntekre vártunk, az egy laza kis klubőrjöngés, a szokásos külsőségekkel, és a szokásosnál, mármint a magyar klubokban szokásosnál jobb hangzással, és ezt meg is kaptuk rendesen.

A Lewis körül mozgó alakulatok, legyen szó a régi Licksről vagy éppen az új New Romantiquesról, Lewis miatt működnek, ha működnek. Bárki bármit mond, ő a lényeg. Ha a zenekar amúgy rokonszenvesnek tűnő és általában pontos zenészei helyett egy, a Blahán szokásos pánsípos perui banda élén járna esőtáncot, akkor is imádni lehetne (kéne) Juliette Lewist, mert a hangjával és színpadi jelenlétével úgyis elnyomna minden, a hófödte Andokot idéző giccset. Az eszelős vonaglás, a hanggal való játék, az artikuláció (amely, ó blaszfémia, olykor Beth Gibbonst, a Portishead énekesnőjét juttatja eszünkbe), és az olykori számközi szövegelés zárójelbe tesz minden szálkát, amit amúgy találnánk Juliette Lewis szemében.

A mi szemünkkel meg az volt, hogy nem tudtuk levenni róla végig.

Mindenesetre jól tette, hogy lecserélte a régi bandát és a régi producert. Az új, Terra Incognita című lemez dallamosabb, lágyabb, poposabb, összerakottabbnak tűnő verze-refrén szerzeményeit hallva valóban úgy tűnik, Omar Rodriguez Lopez, a Mars Volta zenei éceszgébere volt a legjobb, ami történhetett ezzel a nővel. Aki látszólag egyszerre testesíti meg a nonkonformizmust, a trendre köpést, a keménységet és a majdelolvadást, a nőiességet. Vagy amit annak gondolunk. Egyszerre színjózan és olyan, mint aki nagyon súlyosan be van állva. Egyszerre figyel nagyon is az ő közönségére, és egyszerre menetel együtt a dalokkal, mint egy szemellenzős punkprimadonna-versenyló, aki persze legalább annyira nem primadonna, mint amennyire nem punk. Hanem olyan je ne sais quoi.

Juliette Lewis elsősorban a lányok hőse, meg mondjuk a tudósítóé, a formális logikát most hagyjuk. A kétezres évek egyik feminista élő szobra. Az logikus, hogy az első sorokban lényegében csak nők álldogáltak-ugráltak, meg néhány garde, aki nem akarta, hogy kedvesét eltapossa a tömeg. De úgy háromnegyed tizenegy felé, amikor már a ráadás is lement, és a zenekar eltűnt a backstage-ben, mikor tehát volt alkalmunk megfigyelni a kifelé áramló tömeg nemi összetételét, az derült ki, hogy nemcsak a hardcore, a színpad előtt ugráló, de bizony a teljes koncertközönség is többnyire nőkből állt, mindenfélékből, tizenéves kiscsajoktól egészen a negyven körül járó érettekig.

A katarzis akkor lett volna igazi, ha két szám közt egyszer csak Für Anikó hangján szólal meg egy erős mondat a Született gyilkosokból, de hát ez most kimaradt. És egyébként is butaság. Hollywood pottyantotta nekünk a gádzsit, de ennyi. Elégedjünk meg annyival, hogy ez egy finom péntek este volt, amikor lementünk a klubba, és ott játszott a Juliette Lewis.

Elsősorban a lányok hőse