Az együttes tagjai ma már valamennyien hatvan fölött járnak, a legfiatalabb, a gitáros Ronnie Wood is átlépte ezt az évtizedhatárt, de aktivitásuk és kreativitásuk szinte mit sem változott. Napjainkban is sikert sikerre halmoznak, rekordokat döntenek meg, legutóbbi világturnéikon telt házas stadionokban zenélnek, Rióban pedig vagy másfél millió ember volt kíváncsi rájuk. Mick Jagger hangja, mozgásművészete Keith Richards gitárjátéka más, mint évtizedekkel ezelőtt, de a minőség semmivel sem rosszabb. Sőt, stílusuk, mondhatni, klasszicizálódott. (Ráadásul Keith hírhedten önpusztító életmódja ellenére ért a hetvenes éveinek közelébe.) „Az együttes egyre jobb lesz” – véli Keith, az örök optimista.

Velük legalább egyenrangú, ha nem még nagyobb szupersztár Paul McCartney (68), aki most is hatalmas, i úkorát idéző sikerrel koncertezik az Egyesült Államokban és Európában, remek lemezeket készít, ápolja a legendás Beatles zenei örökségét, lendületesen építi szólókarrierjét, újabb szerzeményei szinte már nem is a popzene, hanem inkább a klasszikus dal műfajába sorolhatók. Természetesen, a rekorddöntésben ő is kiváló, a Guinnessben jó néhány helyen szerepel, Yesterday című híres száma például a világ legtöbbször feldolgozott dala lett, eddig mintegy háromezer változata létezik.

Hány évig tarthat még ez az őrület? – a beatmánia idején ez volt a sztenderd újságírói kérdés a Beatles és a Rolling Stones tagjaival készített interjúkban. Az időközben eltelt fél évszázadban Paul vagy a Stones – a hatalmas életművük – igen csattanós választ ad a kérdésre. Bizonyítva: divatok, trendek, stílusok jönnek és mennek – de az igazán nagyok túlléptek a pillanatnyiságon, népszerűsé gük, teljesítményük mércéje ma már valóban a halhatatlanság. Mert természetesen, a többnyire roppant illékony populáris kultúrában is teremtődik maradandó érték, nem fakuló teljesítmény.

S éppen ezért, amikor Jagger a lányokról, szerelemről, szexről énekel a koncerteken, senki sem érzi groteszknek a produkciót, a dalok ma is hitelesen szólnak, a nagy művész adja elő őket, nem pedig egy amúgy jócskán nagypapa korú öregember. De ugyanez a hitelesség van Paul McCartney előadásában is, amikor a hatvanas évek közepén szerzett – immár tehát csaknem fél évszázados – műveit, a műfaj halhatatlan remekeit szólaltatja meg.

Miként persze, ma is feltétlenül elhisszük az idős Luis Armstrongnak, az örök Satchmonak, amikor élete vége felé arról énekelt, hogy „hogy milyen csodálatos is a világ”.

Tényleg: meddig lehet a csúcson maradni? A Rolling Stones, Paul McCartney vagy Bob Dylan, Eric Clapton és természetesen Leonard Cohen káprázatos életpályája mutatja, a korszakos teljesítménynek nincsenek rigorózus életkorbeli korlátai. Keith Richards szerint például „olyasmi ez, a Stones, mint egy kaland.

Most már nem lehet feladni. Ha egyszer benne vagy, végigviszed a dolgot. Ha most szállsz le a buszról, életed  hátralévő részében azon fogsz töprengeni, hol volt a pálya vége. Mi vagyunk itt az egyetlenek, akiknek  bizonyos értelemben kötelességünk kideríteni, hogy milyen messzire tud eljutni az ember. Azt hiszem, valahol a Stonesban megvan egy újabb aranykor lehetősége.” Úgy legyen!