– Kezdjük az elején. Kinek a művei hatottak önre? Mikor döntötte el, hogy filmrendező lesz?

– Első moziélményem egy kis angol ipari városkához, Nuneatonhoz kötődik. Itt születtem és nőttem fel. Akkoriban még öt mozi volt ott, ma már egy sincs. Az egyik úgynevezett „kontinensfilmeket” játszott, ezekben pedig a lányok gyakran levették a ruháikat, tizenhat évesen ez különösen nagy vonzerőt jelentett. Az, hogy ezek a művek az európai mozgóképművészet legjobbjai voltak, csak később tudatosult bennem. Később persze már ezzel a szemmel néztem őket. A franciák mindig nagyon erősek voltak, de nem tudtam kikerülni az olasz neorealizmust sem. A legmélyebb nyomot viszont a cseh új hullám hagyta bennem. Forman és Menzel. Ahogy az emberi értékeket, a humanizmust beépítik egy-egy figurába, valamint az a filmnyelvi egyszerűség, ahogy a történeteiket fényképezik, velem maradt a mai napig. Ebben nagy szerepe volt Chris Menges operatőrnek is, ő Forman alkotótársának, Miroslav Ondriceknek volt az asszisztense.

– Állandó alkotótársa Paul Laverty író. Hogyan befolyásolják egymás munkáját?

– Nehéz ezt megmondani. Az író leül, megír egy regényt és akkor az teljes egészében az ő munkája. A film alapvetően csapatmunka. Paul és köztem egyfajta távkapcsolat van: barátok vagyunk, akik jól eldühöngenek a napi híreken. De ha dolgozunk, akkor azt külön tesszük. Átbeszéljük a sztorit, majd ő valahol nagy magányában megírja. Ekkor újra átbeszéljük a kész anyagot, vitázunk, majd ismét elmegy írni. És ez a pingpong addig folytatódik, mire tökéletesre nem csiszoljuk a könyvet.

– Nem tart a sztereotípia csapdáitól? Filmjeiben sokszor a gazdagok és a cégek igazságtalanok, a munkások pedig kiszolgáltatottak.

– Ha így állnék neki a filmeknek, nézhetetlenek lennének. A kiindulópont mindig egy konfliktusokkal teli karakter. A mozi olyan, mint egy könyvtár. Az embernek el kell mélyülnie, hogy lássa a részleteket.

– Mozijaiban egyre erőteljesebbé válik a társadalmi feszültségek bemutatása. Miért hegyezi ki erre az életművét?

– A világszemlélet sokat változott az általam megélt évtizedek során. Amikor fiatal voltam, elsősorban az 1940-es és ötvenes évek Nagy-Britanniájában úgy tűnt, hogy mindenki közösen építi az új világot, de aztán az idea elkezdett fokozatosan fakulni. Végül a nyolcvanas évek elejére már mindenki egyéniséggé, senkihez sem tartozó egyénné vált, a szomszédja pedig „bajtársból” a legnagyobb konkurensévé változott át. Ennek a változásnak most érezzük igazán a következményét: sokkal nagyobb társadalmi válságban van Európa, mint gazdaságiban. Előbbit nem lehet egy-két év alatt gatyába rázni. Az okoskodók persze azt mondják erre, hogy ezek a késői kapitalizmus mellékhatásai. A fizetések minimalizálása és a profit maximalizálása következtében kialakult munkanélküliség, illetve a szakszervezetek szétverése miatt tulajdonképpen nincs, aki visszavágjon. A mohóság jó – szokás hallani. Ezzel a szlogennel főleg baloldalról érkező jobbos programot végrehajtó politikusoknak sikerült rendszereket, filozófiákat és eszméket semmissé tenniük, hogy a helyüket egyetlen dolog vegye át: a cinizmus. Ezzel pedig a legfontosabb dolgot pusztították el, a reményt, a változásban való hitet.

– Mit gondol azokról a politikusokról, akik viszont jobbról beszélnek balra?

– Az attól függ, mennyire gondolják komolyan. Igazából nem tudom elképzelni a nacionalizmust baloldali eszmékkel karöltve. Az idegenellenesség az egyik legkárosabb jelenség ma Európában, és úgy vélem, a jövő kulcsa az internacionális munkásosztály létrejöttében rejlik. Nem a vendégmunkás az ellenség, hanem a munkáltató, aki kizsigereli. Ilyenkor szoktam az egyik legkevésbé népszerű idézetemet bedobni: „Az uralkodó osztály mindent túlél, ha a munkásosztály kész megfizetni az árát.” Ezt Lenin mondta. Arra kell törekedni, hogy ezt a balhét most ne a melósok vigyék el. Inkább arra ügyeljünk, hogy legyen elég önbizalmuk harcolni magukért és így egy új baloldalt létrehozni.

– Számos film készült már az iraki háborúról. Ön is vállalt egyet, a Route Irisht, amit két nappal a cannes-i fesztivál kezdete előtt hívtak versenybe.

– Felháborítottak az eddigi filmek, mivel szinte mindegyik az amerikai katonákat helyezte középpontba, miközben nem ők voltak az áldozatok, hanem az iraki lakosság. Próbáltunk kicsit másképpen nyúlni a témához. Nyilvánvaló, hogy illegális háborút folytattunk, ezt nem kellett már hangsúlyozni, így arra koncentráltunk, ami a legjobban érdekelt mindig is: az emberekre. Most olyanokról mesélünk, akik részt vettek benne, méghozzá szerződéses zsoldosként.

– Igazi kakukktojás a Barátom, Eric című filmje: az egyetlen komédiája.

– Egyik nap csöng a telefon, és azt mondja egy férfi a vonal másik végén, hogy ő Eric Cantona. Azt hittem, valaki tréfálkozik velem. Eric Cantona ugyanis óriási sztár volt, a Manchester United labdarúgójaként isteni magasságokba emelkedett Angliában. Én meg nem értettem, hogy mit akarna tőlem egy sztár. De akkor lepődtem meg igazán, amikor kiderült, hogy szó sincs tréfáról, és mint producer engem kér fel annak a filmnek a megrendezésére, amely róla és a szurkolókkal való viszonyáról mesélne. Elismerem, tényleg kakukktojásról van szó. Fogalmam sincs, hogy miért engem választott, de az biztos, hogy életem legboldogabb forgatását köszönhetem neki. Egyébként tudja mi a komédia, nem? Tragédia happy enddel.

KEN LOACH ANGOL FILMRENDEZŐ 1936-ban június 17-én született Nuneaton, Warwickshire-ben. Realista, sőt naturalista stílusulban készített, erős társadalmi mondanivalójú filmjei világszerte ismertté váltak. Pályafutását színházi színészként kezdte, 1960-tól televíziós rendezőként dolgozott tovább, elsősorban dokumentumfilmeket készített, köztük a kisebb botrányt okozó Cathy Come Home-ot (1966), mely munkanélküli és hajléktalan melósok portréján keresztül élesen kritizálta a brit szociális intézményrendszert. Első mozifilmjét, a Szegény tehenet 1967-ben forgatta, de az igazi áttörést az 1969-es Kes hozta meg: a zord bányászfaluban élő kisfiú és egy madárfióka barátságát bemutató dráma a Brit Filmintézet (BFI) 1999-ben kiadott listája szerint a XX. század hetedik legjobb egész estés mozifilmje.

A hetvenes-nyolcvanas években művei csupán kisebb sikereket értek el. A Thatcher-korszak politikai cenzúrája miatt számos műve egyszerűen nem jutott el a közönséghez. Volt olyan, amelyiknek még a negatívját is bezúzták. A kilencvenes évek elejétől ismét visszatért a csúcsra. A Lim-lom (1991), a Kőzápor (1993), a Haza és szabadság (1995) című műveit rangos díjakkal is elismerték a cannes-i fesztiválon, a Katicabogár, katicabogár (1994) címűt pedig a Berlinálén. Az ezredforduló után sikerszériája tovább folytatódott, Még egy csók (2004) című mozija Berlinben két díjat kapott, elnyerte a francia Cézár-díjat is. 2006-ban pedig Arany Pálmát nyert Cannes-ban a Felkavar a szél című drámájával, mely az ír függetlenségi háborút mutatta be. Tavaly decemberben az Európai Filmakadémia életműdíjjal tüntette ki.