De a történet ennél jóval régebbről indul, jó évszázaddal korábbról, mikor is Jacob Andersen kőművesmester 1898-ban nekiállt az agyagos talajra felhúzni éppen annak a bérháznak a falait, melynek tetején később a fent említett emberölés lezajlott. Andersennek megvolt a saját habarcsreceptje: a mészen, a homokon és a vízen túl még lószőrt és disznóvért is adott a keverékhez (bár skót ősei még birkavért használtak). Az oslói kőmíveskollégák egy része úgy hitte, Jacob az ördög cimborája, ugyanis fogalmuk sem volt arról, hogy Jerikó falait is vérrel és teveszőrrel erősítették meg, és arról sem lehetett tudomásuk, hogy a XX. század végi modern építőiparban szőrszálhoz hasonlító rostot használnak majd a cementkeverékhez.

Hogy, hogynem, Jo Nesbø Boszorkányszög című regényének (mely a harmadik magyarul megjelent darabja a szerző Harry Hole-szériájának) közepe táján kiderül, ez az Andersen kőműves éppen az ükükapja annak TomWaaler nyomozónak, aki (mint az már a Vörösbegy című klasszikusból is kiderült) örök és ádáz ellensége Holénak. Harry már jó ideje tudja, hogy Waaler azonos a Herceggel, aki a rendőrség falain belülről mozgatja az oslói fegyvercsempész bandát, és a Herceg volt az is, aki legközelebbi barátját és kolléganőjét eltetette láb alól. Hole az utolsó hónapokat éppen azzal töltötte, hogy bizonyítékot találjon Waaler ellen, majd miután minden kísérlete kudarcba fulladt, a válságkezelésre jól bevált módszerét alkalmazta: Jim Beam from Clermont, Kentucky.

Nesbø nyomozója ugyanis a hard-boiled detektívek leggyakoribb betegségében szenved: gyakorló alkesz. Néha ugyan sikerül abbahagynia a piálást (például a munkája vagy éppen szerelme, a csodaszép Rakel kedvéért), de a szorongások és a csalódások rendre visszarepítik törzshelyére, a Schrøder étterembe, ahol újra és újra nekiáll a permanens önsorsrontásnak és becsületvesztésnek.

Most is ez történne, és Harry valószínűleg halálra is vedelné magát, ha a kánikulai gyilkosság miatt nem kellene hirtelen állományba helyeznie magát még egy utolsó nyomozásra végleges kirúgása előtt. És mit ád az Isten, éppen Waalerrel kell egy csapatban dolgoznia.

Persze Nesbønek is megvan a maga krimihabarcsreceptje, nem is akármilyen. Szerelem, vágy, féltékenység, bosszú, magányos hős, cinikus noirhumor, régmúltba futó szálak és rengeteg embervér. És most mindezekhez még az ördögöt is hozzákavarta. Mert Tom Waaler a Boszorkányszög című regényben hétköznapi ellenségből, szimpla Hercegből egyenesen Sátánná, a Sötétség Hercegévé avanzsál (a regény angol címe: The Devil’s Star). Szeme előtt immáron csak egyetlen cél lebeg: megszerezni Harry Hole whiskytől és sörtől erősen átitatott, mégis romlatlan lelkét. Így azután Nesbønek sikerül az izgalmat megdupláznia, nemcsak azért remegjük végig a négyszáz oldalas akciókrimit, elkapják-e a brutális és agyafúrt sorozatgyilkost, hanem azért is (sőt főként azért), hogy Harry eladja-e lelkét a Sötét Oldalnak. És a norvég krimimester a feszültségkeltésben nem ismer tréfát, minden csavar után tud még egyet csavarni a sztorin, olvasás közben egy pillanatra sem hagyhatjuk abba az izgulást – a körmünket rágjuk, a falat kaparjuk, a karnist harapjuk, nyugtatókon élünk, míg az utolsó sorig nem érünk.

Nem hiszem, hogy olvastam volna ennél jobb bűnügyi regényt. Ilyen jót is csak párat. Mondjuk Blocktól Ha a szent kocsma is bezárt, Hjortsbergtől az Angyalszívet, Simenontól A londoni férfit, Le Carrétól az Árulást, meg néhány Chandlert és Macdonaldot... Csak ezekhez mérhető ez az ördögi zseni Nesbø! Ha a Vörösbegy tíz pontból tíz volt, akkor ez most tizenhárom.