Az ígéretesen bontakozó klasszikus zenei pálya azonban huszonkét éves korában fura törést kapott, rövid ideig még a vendéglátóiparban is kénytelen-kelletlen megfordult, aztán BorbélyMihály révén kapcsolatba került a hazai etnodzsessz közeggel, s azóta e színtér egyik legkeresettebb és legmegbecsültebb muzsikusa. Nem mellesleg a kortárs zene avatott tolmácsolója, többek között szoros munkakapcsolat fűzi Kurtág Györgyhöz és Eötvös Péterhez.

Lukács Miklós 1977-ben többszörös hendikeppel indult: édesanyja albérletben, édesapja kollégiumban lakott, így jobb híján lekerült a nagyszülőkhöz Törökszentmiklósra. A város szélén, a természet közelében cseperedett, mígnem a szülők helyzete annyira stabilizálódott, hogy a nyolcvanas évek elején összeköltözhettek, magukhoz vehették őt. Az aszfaltdzsungelbe felkerült fiú gyakorta panaszkodott migrénes fejfájásra, vitték orvoshoz, majd pszichológushoz, „gyógymódként” azt tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha lekötik az energiáit. S miután mindig nagy érdeklődéssel figyelte, amikor cigányzenész édesapja odahaza a cimbalmon gyakorolt, a szülők beíratták a hatodik kerületi zeneiskolába.

„Gyerekkoromban a zene nem érdekelt különösebben, inkább a lakásunkkal szemben lévő Vasas-pályára jártam meccsekre – eleveníti fel a múltat Lukács Miklós. –Viszont a hangszer maga, a hangja, meg az, hogy mit lehet belőle kihozni, nagyon vonzott. Sorsszerű, hogy ennél a hangszernél kötöttem ki. Anyukám gyönyörűen hegedült, ezért eredetileg engem is hegedűre szándékoztak beíratni, de a balkezességem annak idején még kizáró ok volt. Cimbalomra meg amúgy is kevesen jártak, a felvételinél ez némi előnyt jelentett. A zeneiskolában szerencsémre Szakály Ágneshez kerültem, nagyon hitt bennem, még fél éve sem tanultam, már benevezett a Rácz Aladár cimbalomversenyre, ahol aztán a serdülő korcsoportban második lettem. Ez engem is legalább annyira meglepett, mint a környezetemet.”

A siker jókor jött, ambíciót, versenyszellemet hozott az életébe, az akkori egyetlen televíziós csatornában sokan felfigyeltek tehetségére, folyamatosan kapta a koncertmeghívásokat, s az egyre nehezebb kihívások egyre több gyakorlásra ösztönözték. Lévén konok és kitartó fajta, bírta a tempót, sikerrel felelt meg mindenhol, és sokáig úgy tűnt, senki és semmi nem állíthatja meg emelkedését a klasszikus zenei pályán. Amikor azonban 1999-ben, huszonkét évesen kézbe vette zeneakadémiai diplomáját, furamód minden megváltozott.

Egészen addig Lukács Miklós számára csak a klasszikus zene létezett. Édesapja tudatosan távol tartotta a cigányzenészi pályától, hisz már lehetett látni, hogy annak a muzsikának közel sincs akkora keletje, mint néhány évtizeddel korábban. A klasszikus zene meg nemcsak egzisztenciát adhat, de amúgy is minden zene alapja. Gyerekként leginkább a romantika fogta meg, aztán ahogy nőtt, úgy ment időben visszafelé, előbb a barokkba, mindenekelőtt Bachhoz, akitől rengeteg átiratot játszott, majd a reneszánsz templomi zene kiemelkedő képviselőjéhez, Palestrinához. Kamaszként pedig rácsodálkozott a korábban érthetetlennek hitt Bartókra, s rajta keresztül a közelmúlt zeneirodalmára, illetve a kortárs zenére. De nem csak rajta keresztül.

„Tizennégy évesen sokat cimbalomduóztam Berényi Petrával, a ma Amerikában élő kitűnő brácsással, az édesapjának az egyik legjobb barátja volt Kurtág György – emlékezik vissza. – Amikor a Játékokat kezdtük tanulni, persze hívtuk Gyuri bácsit, s akkor tapasztaltam meg, hogy a cimbalmozás másról is szól, minthogy az adott hangot piano vagy forte ütöm meg. Gyakorlás közben Gyuri bácsi ugyanis instrukciókat adott, például hogy egyes hangoknak milyen színe legyen. A hangnak nincs is színe, álmélkodtam. Már hogy ne lenne, válaszolta. Próbálj egy kéket játszani. Nem, ez nem kék, ez inkább zöld. Ez meg olyan barnás. És így tovább.”

Kamaszkorában a klasszikus zenén kívül persze Lukácsot is megérintették más műfajok, tizenhárom évesen például imádta a metált, maidenes pólóban és szegecses bőrdzsekiben járt. Nagyjából ezzel egy időben fedezte fel magának a dzsesszt, elsőként Oscar Peterson trióját. S olyan mélyen megérintette annak szabadsága, hogy mivel időközben zongorázni is tanult, egy ideig komolyan fontolgatta, hogy a konzi után Binder Károlyhoz felvételizik a dzsessztanszakra.

„A klasszikus zenében azzal voltam napi hat órában elfoglalva, hogy a hang tényleg tenuto (tartva) legyen, s az a-hoz az e-t tényleg úgy kössem, ahogy az benne van a kottában. Amikor azonban letelt a hat óra, odaültem a zongorához, feltettem a fejhallgatót, keresgéltem a különleges akkordokat és szabadon kalandozgattam. E látszólag egymást kizáró zenék nekem simán összehozhatók egymással, sosem stílushatárokat húztam magamnak, hanem minőségbelit. Olyan basszusmeneteket fedeztem fel például az Iron Maidenben, amelyek Bach muzsikájában is megtalálhatóak. Mert hát a zene univerzális, csak valaki így használja, valaki meg úgy.”

Huszonkét éves koráig előadóművészként azonban kizárólag klasszikus zene foglalkoztatta. Haladt a pályán, sikert sikerre halmozva. 1997-ben szólistaként szerepelt a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt: Hat magyar rapszódia című lemezén. 1998-ban az Egyesült Államokban a Concertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként lépett fel, olyan nagy sikerrel, hogy a következő évadra is visszahívták. Úgy tűnt, tényleg övé a világ, neves zenekarokkal, karmesterekkel, művészekkel játszhatott, súlya volt a fellépéseinek. Így a diploma után csak ült otthon, és várta a jobbnál jobb felkéréseket. A telefon azonban nem akart csörögni.

„Visszatekintve belátom, hogy rosszul kezeltem e sikereket. Azt hittem, én vagyok a király. De nem jöttek az ajánlatok. A jóisten vélhetően így jelzett, hogy rossz úton járok. Ráadásul közvetlenül a diploma után megnősültem, 2000-ben megszületett a lányom, s már nem lehetett az addigi felelőtlen életet élni. Jött a nagy rádöbbenés. Mindent bevállaltam, amit lehet. Szürreálisnak tűnt persze a nagy külföldi koncerttermek után, de csinálni kellett. Nappal gyakoroltam, zenét írtam, hangszerelésekkel foglalkoztam, este hétkor pedig bementem az étterembe, és éjjel tizenegyig örökzöldeket zongoráztam.”

A vendéglátózásból többek között BaloghKálmán segítette ki, meghívta a Gipsy Bandjébe zongorázni. Baloghmásmódon is támogatta: például beajánlotta maga helyett az Odessa Klezmer Bandbe, őt váltotta a Vasmalomban, a pályája szempontjából fontos Quartet B-be pedig szintén úgy került, hogy Balogh nem ért rá, ezért őt hívta Borbély Mihály, s annyira megtetszett neki a játéka, hogy állandó vendég lett, még lemezt is készített velük. Borbély révén bekerült a hazai etnodzsessz vérkeringésbe, az elmúlt években megszámlálhatatlan formációban játszik/játszott, többek között a Borbély Műhelyben, a Dresch Quartetben, a Palya Bea Quintetben és a Mitsoura zenekarban. Olyan világsztárokkal muzsikált, mint Herbie Mann, Chico Freeman, Steve Colman, Archie Shepp vagy Uri Caine. Szakcsi Lakatos Bélával 2004-ben duólemezt készített, de kísérte Szalóki Ágit, Herczku Ágit és Bognár Szilviát is. Nem maradt hűtlen a klasszikus zenéhez sem, szólistaként a varsói, a hamburgi és a torinói filharmonikusokkal, illetve az Orchestre de la Suisse Romande-dal lépett fel, a világhírű Yehudi Menuhin fesztiválon szólókoncertet adott.

Saját zenekart eddig kettőt alapított. Az elsőt huszonkét évesen hozta össze Eclectic Gipsy Band néven, azt szerette volna megvalósítani, amit Roby Lakatos a Németországban megjelent lemezein: az éttermi cigányzenét, az autentikus cigányzenét, a dzsesszt és a klasszikus zenét összehozni. Aztán 2006-ban létrehozta a Lukács Miklós Quintetet, olyanmuzsikusokkal (BacsóKristóf, Szalai Péter, Szandai Mátyás, Dés András), akikkel korábban is szeretett együtt játszani. Nagyon ütőscentrikus saját zenét, kellően újszerűt, kísérletezőt. Nagy lendülettel kezdtek, a 2007-es Mol Jazzfesztiválon például a nyitókoncerten játszhattak, legutóbb az őszi fesztiválon léptek fel, óriási sikerrel. Írta is az egyik kritikus: ha Lukács Miklós a kvintettjével többet játszik, igencsak jelentős közönségsikerre tehetne szert.

„Hogy miért nem lépünk fel sűrűbben? Ha valami olyat csinálsz, amit nem tudnak kategorizálni, hatszor nehezebb az utad. Nekem pedig se időm, se energiám arra, hogy állandóan győzködjem a szervezőket. Zenésznek tartom magam, az a feladatom, hogy a színpadon a maximumot nyújtsam. Ha kell, minden este meghaljak. Ezt várom a kollégáimtól is. Az önmenedzselésre azonban alkalmatlan vagyok. Így marad az, ami eddig: megyek, ahova és amilyen formációval hívnak.”

Sorsszerű, hogy ennél a hangszernél kötött ki