– Az utóbbi tíz-húsz évben ön nem változott sokat, a világ viszont annál többet. Hogy’ viseli?

– Többféle szempont szerint. Az egyik, hogy mennyire tudok tevékeny maradni. Decemberig dolgoztam az Életképek című tévésorozatomon, amelyet aztán megszüntettek, mondván, nincs rá pénz. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen viszont továbbra is tanítok, és nagyon élvezem. Egyébként pedig vívódom, kezdjek-e írni valamit az életemről, de annyian írtak már ilyesmit, hogy visszariadok tőle. Amúgy fizikailag rendben vagyok. A külvilágot pedig nem tudom befolyásolni, nem is akarom.

– Érdekesek lennének az emlékiratai. Erről az jut eszembe, hogy Molnár Ferenc unokájaként sosem fordult meg a fejében, hogy író legyen?

– Nem. Először agrártudományi egyetemre jártam, a föld izgatott. Aztán, pechemre, az egyetemen kötelező lett a Micsurin–Liszenkó-féle nemesítési doktrína, én viszont Mendel–Morgan genetikájában hittem. Vitatkoztam, és kirúgtak.

– Messze volt akkor még a tévérendezés is…

– Messze. Apámat koncepciós perben lecsukták, vagonkirakó lettem, aztán 1950-ben előbb – mint „megbízhatatlan” – munkaszolgálatos, majd rendes katona. A Magyar Televízió később jött, véletlenül. 1957-ben baráti közbenjárásra fölvettek, fél év múlva már rendeztem. Elvégeztem a főiskolát, az angol BBC-nél is tanulhattam, ennek köszönhetem a legtöbbet.

– Rendezett filmeket, tévéjátékokat, operákat, zenei műsorokat, portrékat, kabarét, de ha bárkit megkérdezek, először két dramatikus sorozatát, a Szomszédokat és az Életképeket említi. Nem bánja?

– Nem, mert ezeket láthatták a legtöbbször. Most is ismétlik őket.

– A Szomszédok a Kádár-kor kisemberes világának drámáit hozza, az Életképekben viszont emelkedettebb a miliő. Miért?

– A Szomszédoknál az volt a cél, hogy a szereplők minél többféle emberrel találkozzanak – az átlaghoz képest kicsit megemeltebb karakterekkel persze –, akik véleményt mondanak a körülöttük történő dolgokról, és arról, hogyan tudnak egymás mellett élni. Közvetlen politizálás nincs benne. Az Életképek viszont családi sorozat, az értelmiségre összpontosít, mert ez a láncszem hiányzik a Szomszédokból, és másutt sem jelenik meg igazán. Viszszasírom az értelmiséget, azt a fajtát, amelyet a saját családomban is megismerhettem: a kultúrát élvező és teremtő embereket.

– Tévét néz mostanában?

– Híradót mindenképpen. Régi munkáimba is bele-belepillantok, elfogadhatóak-e. Sokat nem. A kulturális Mezzo-t többször látom, mint a Magyar Televíziót.

– De az a fajta tévésiskola, amelynek ön egyik legelismertebb képviselője, eltűnik a képernyőről. Ez a dráma, nem?

– Főként, amikor tanítok. El kellett döntenem, amai kereskedelmi tévézésre képezzem-e a növendékeimet, vagy a klasszikus rendezésre. Az utóbbit választottam, és ennek örülnek. Mert ha mégis föltámad majd egy jobb, nemesebb televízió, ők nem jönnek zavarba. És bízom benne, hogy föl fog támadni. A társadalom előbb-utóbb kiköveteli.